Múltunk döntéseinek súlyát keresztként cipeljük a vállunkon. Mindannyian. Senki sem kivétel. Hordozzuk a terhet. Hol megroppanva a hatalmas súly alatt, hol szinte tudomást sem véve róla. Kitartóan menetelünk előre néha csak sejtve, néha pedig kívánva a megérkezés fájdalmait. Az utunk végén ugyanis nem vár más csak a személyes Golgotánk. A hely, ahol végül önmagunkat feszítjük keresztre, hisz talán így esélyt kapunk majd a megváltásra is. Várjuk a feloldozást, hogy végre valaki megmentsen. Megmentsen gyötrelmeinktől, bűneinktől és talán önmagunktól is. Legyen az akárki. Lehet az Isten, a Sátán, Krisna vagy bármely entitás, amiben hiszünk, de lehet akár az az ismeretlen idegen is, akivel a szórakozóhely pultjánál találkoztunk vagy éppen a szomszéd asztalnál figyeltünk fel rá a tegnapi vacsoránál. Nem számít sem a külseje, sem érzései vagy céljai. Egy dolog számít, hogy segítsen. Mert végső soron csak ez a fontos. Csak a saját énünk az… Trey Edward Shults legújabb rendezése hasonló gondolatokat és érzéseket prezentál, néhol meglepően hatásos szürreális képekkel, néhol pedig erőtlen művészkedéssel és rengeteg zenével. Az alkotást pszichológiai thrillerként aposztrofálják, véleményem szerint ez azonban fájóan túlzó. A film sokkal inkább egy tudatmódosító szerek által hajtott belső utazás. Egy dráma, melyben a kiégett alkotót maga az alkotás folyamata váltja meg és szabadítja fel. Ez elméleti síkon ígéretes mozinak is tűnhet, sajnos azonban a végeredményt koromsötét fellegek árnyékolják be…

Abel (The Weeknd) élete kiüresedett. Hiába a hírnév, a csillogás, a pénz és a siker. Valójában semmije sincs. Azokat pedig, akik közel kerültek hozzá módszeresen sikerült elüldöznie maga mellől. Épp egy szakíts az, ami átlendíti a határon és taszítja végtelen letargiába, teret engedve ezzel a depresszió egyre intenzívebb ostromainak. Menedzsere és barátja, Lee (Barry Keoghan), az, aki minden áron megpróbálja az énekest kimozdítani ebből az állapotból, azonban tetteit sokkal inkább vezérli az önös érdek, mintsem a baráti aggodalom. Ekkor találkozik az előadó egy fiatal rajongójával – Anima (Jenna Ortega) –, a furcsa idegennel, aki reményt jelenthet neki élete káoszában. A lány azonban nem azt nyújtja, amire a férfi előzetesen számított…

A fenti történeti összefoglaló, a trailer és a plakátok egy sokkal összetettebb, mélyebb mozi benyomását kelthetik, mint amilyen valójában lenni képes a Hurry Up Tomorrow – ami nem mellesleg Abel „The Weeknd” Tesfaye hatodik, azonos című lemezének kísérő alkotásaként funkcionál. A mozi ugyanis egy Shults által rendezett, Tesfaye közreműködésével írt történet The Weeknd-ről – vagyis annak egy elképzelt változatáról. Leegyszerűsítve ez The Weeknd filmje önmagáról. Ez pedig elég súlyos kérdéseket vethet fel a nézőkben – főleg akkor, ha hozzám hasonlóan, sem az előadó személye, sem a dalai nem képesek ismerős húrokat megpendíteni a lelkükben.

Shults rendezése jó iparos munka – se több, se kevesebb. Mondom ezt annak ellenére is, hogy ahol kell, ott a rendező meglepően jól képes feszültséget építeni és magabiztosan dirigálja színészeit. Azokat a színészeket, akik ennél sokkal többre is képesek lettek volna egy erősebb és mélyebb script megírását követően. Tesfaye előadóművészként hozza a kötelezőt és ez maximálisan érződik rajta, főleg azokban a pillanatokban, amikor szerepe megkívánná a videóklipek határain túli játékot. Itt többször éreztem bizonytalannak, sőt olykor hiteltelennek is. A film üde színfoltja természetesen Jenna Ortega, aki remekül formálja meg a titokzatos Anima karakterét, annak ellenére is, hogy a lány személyiségének rétegei rejtve maradnak, így játékának határait is meglehetősen szűkre szabták az alkotók. A gárda legjobbja Barry Keoghan, aki rendkívül hiteles Lee szerepében. Olykor megértő, olykor határozott, olykor pedig fenyegető. Egy igazi kaméleon, aki minden helyzetet igyekszik az előnyére fordítani. Érződik a tehetség és a rutin a játékán, több időt is tölthetett volna a vásznon. A mozi egyik legfontosabb pontja természetesen a zene, ez azonban csak azoknak lesz kiemelkedő, akik kedvelik The Weeknd dalait. Nekik igazi élmény lesz a mű. Mindenki másnak egy szimpla zenés darab képét mutatja majd az alkotás. A film legerősebb része azonban a fényképezés és az operatőri munka. A koncert, a lift, az alagút és – természetesen – a hotel terei egyszerűen magukba szippantják a nézőt, néhol olyan klasszikust is megidézve, mint a The Shining. Számomra ezek voltak a film legértékesebb és legemlékezetesebb pillanatai.

A Hurry Up Tomorrow egy olyan zenés „pszichológiai thriller”, ami főhőséhez hasonlatosan keresi megváltását és identitását is. Zenés filmként képtelen olyan magasságokba jutni, mint például a Pink Floyd: The Wall vagy a The Doors. Pszichológiai thrillerként pedig egyszerűen nem képes funkcionálni. Pedig nagyon érződik az igyekezet. Ínyencek bizonyos szekvenciákban felfedezhetik a ’82-es Der Fan örökségét éppúgy, mint a ’90-es klasszikus Misery vonatkozó sajátosságait. Ez azonban kevésnek bizonyul. Ennek gyökerei pedig a hibás koncepcióban keresendők. Még az előzőekben a fanatikus rajongás és őrület lenyomatai felkeltik bennünk az érdeklődést, itt a fókuszban csak egy valaki állhat, Tesfaye, akinek érzéseiről, a lelkét mardosó kínról nem tudunk meg eleget. Felszínes betekintést kapunk egy szakítást ábrázoló kifestőkönyv sötétlő lapjaiba. A lapokon viszont néhány elejtett mondaton, fel-feltörő dühön és önmarcangoláson kívül semmit sem találunk. Ez pedig egyszerűen nem elegendő. Kevés ahhoz, hogy késztetést érezzünk arra, hogy elkísérjük a főhőst a – valószínűleg valamilyen hallucinogén anyag által fűtött – belső utazására. Az igazság az, hogy legtöbben már átéltünk hasonló válságot. Láttuk az ürességet. Éreztük a magányt. Zuhantunk a sötétben. És végül megtapasztaltuk a tüzet is, ami megtisztított bennünket. Azonban nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy ugyan az a láng bűneink és fájdalmunk helyett bármelyik pillanatban minket is elemészthetett volna. Visszafordíthatatlanul és végérvényesen.

IMDb