A gyász. Szerintem ez a legfájdalmasabb, legfélelmetesebb, legkilátástalanabb dolog az ember életében. A halál önmagában ijesztő persze és senki nem akar meghalni. Félünk is tőle, mert nem tudjuk, mi vár ránk. Ugyanakkor amikor valaki meghal, ő elment, neki már nem fáj semmi. Mi van azonban azokkal, akik itt maradtak? Nekik fáj. Fáj minden egyes pillanatban, ha csak ránéznek egy tárgyra, ha felidéznek egy emléket, ha meglátnak egy képet... Akik itt maradtak azoknak valahogy meg kell küzdeni az elvesztés érzésével és azzal, hogy nem tudjuk, mi lett a szerettünkkel. Akik élnek, ők ezt nem tudják. Hinni hihetnek benne, hogy valami sokkal jobb történt vele, de tudni nem tudják. A gyász pedig képes arra, hogy megmérgezzen és felemésszen. Ezért is az egyik legkiválóbb téma, amit a horrorfilmesek választhatnak. Na persze csak akkor, ha fel tudják rendesen építeni a történetet. Lássuk, hogy Jaume Collet-Serra mit hozott ki ebből.

Ramona egy balesetből lábadozik. Elveszítette a férjét, egyedül maradt a két gyermekükkel egy isten háta mögötti farmon. Semmi más nem lebeg a szeme előtt, csak hogy túlélje az előtte álló napot. Ám egy reggel valami furcsa dologra lesznek figyelmesek. Egy nő jelenik meg a kerjükben. Fekete fátyolt visel és csak ül ott, őket nézve. Nem tudni, ki ő, honnan jött és mit akar. Hamarosan baljós árnyék suhan be az ablakon és innentől elkezdve a család eddig se túl fényes állapota, még borzalmasabb fordulatot vesz.

Mondanom sem kell, hogy ez egy popcorn-horror. Amivel nincs is semmi baj, szerintem kellenek ilyenek. A kérdés ezek esetében mindig az, hogy képesek-e valódi élményt nyújtani, vagy inkább elvesznek a felejtés homályában, esetleg bántóan ostobák? A három eset közül most a másodikkal állunk szemben. Tehát nem volt jó filmes élmény, de nem is volt bántóan ostoba. Én inkább összecsapottnak mondanám, amit rossz dramaturgiával raktak össze.

Volt ebben lehetőség bőven. A kritikát is azzal kezdtem, hogy a gyász kifejezetten jó téma, ha... Ha mögé rendes sztorit építenek fel, ahogyan mondjuk Ari Aster tette az Örökségben. Egy anya, aki ott marad egyedül a két gyerekkel, egy olyan farmon, ami mindentől messze van, mozgásában korlátozva van és egyébként is, egy ilyen hely fenntartása mindig erős férfikezet kíván, az tökéletes alapanyag. A gond az, hogy nem mélyítettek el ebből a tragédiából semmit. Azzal nem volt gondom, hogy teljesen kiszámítható a történet, tehát nem tartogat nagy csavarokat. Egyből lehet tudni, hogy miért van ott a feketeruhás nő és a szimbólumokat is könnyen megfejthetjük. Ezzel nem is lenne baj, hiszen ha mélységeiben rendben van a történet, ha okosan építik fel a cselekményt arra koncentrálva, milyen sötétséget rejt a gyász, az önvád és ez milyen kihatással van a környezetünkre, akkor az fordulatos cselekmény nélkül is megállja a helyét. Itt pedig beemelték az anyaság nehézségeit is, hiszen Ramona magára hagyja a gyerekeit. Fizikailag ott van, de lelkileg teljesen máshol. Érintőlegesen, pár kiszólás erejéig megjelenik ez, de egyáltalán nem figyelnek erre a vonalra. Pedig pontosan itt volt a valódi horror.

A karakterekkel is nagy gond van. Ramona nagyon ellenszenves és nem igazán lehet vele együttérezni. Igaz persze, hogy a lehető legrosszabb állapotban látjuk, de nem nagyon villantják fel, hogy valójában milyen. A gyerekeiből se sokat kapunk. Annie nagyon aranyos, aki megszeppenve nézi a történéséket, Taylor meg dühös tini. Ők ketten egyébként még valahogy működnek, különösen akkor, amikor az anya-nagytestvér és a kistestvér-nagytestvér dinamika van a középpontban. Az viszont működik, ahogyan az apa jelenlétének hiányát érzékeltetik. Ám rosszul építették fel a cselekményt, a legfontosabb epizódot túl hamar hozzák be, ezt kvöetően pedig szétesik az egész. Modoros, túlmozgásos katyvasz lesz a cselekményből, amit valami nagyon misztikus dologgal akarnak lezárni, de nem vagyunk hülyék, jól tudjuk, hogy ez az egész hatásvadász szerencsétlenkedés, amit azért raktak be záróképnek, hogy valami nagyon nagy misztikumot körítsenek a sztoriból. Na ez az amire végképp semmi szükség sem volt.

A film egyébként nagyon szép, jó a környezet, tetszett, hogy nagyrésze világosban játszódott. Az árnyékkal való játék is jó gondolat volt. A fény-sötétség ellentétére való felépítés is. Maga a "nő" is kellően creepy jelenség, aki egyébként jól működött a történetben. Csak a történet nem működött jól körülötte. Sem a rendezés, sem pedig a forgatókönyv nem volt sem elég bátor, sem elég kreatív, sem pedig elég okos, sem pedig elég művészi. Pedig láthatóan nagyon ilyet akartak összehozni, miközben olyan ziccereket hagytak ki, mint a festészettel való játék, vagy a fátyolban, ránk telepedő árnyékban való lehetőség. Ez egy nagyon jó példa arra, mi a baj a filmmel: behoznak nagyon jó dolgokat, amiket aztán összehánynak és azt hiszik, hogy na ez majd ütni fog. Pedig nem. Ez lehetett volna mondjuk a Babadook és az Örökség szerelemgyereke, amit azért fogyasztóbarátabb tálalásban nyújtanak a nézőknek, művészi megoldásokkal megtámogatva. Ehelyett azonban lett belőle egy egyszernézős mozi, ami jól indul ugyan, fenyegető hangulattal, de teljes káoszba és érdektelenségbe fulladva a végén. Ezért most tényleg kár volt.

IMDb