Minden műfajnak és zsánernek megvannak a maguk meghatározó alakjai, akik munkássága az évek során jelentős mértékben befolyásolta és alakította az adott műfaji közeg útját, és esetenként jó előre meghatározta azt. A horror műfajnak is számtalan ilyen alakja van, és egyértelműen közéjük tartozik az olasz nagymester, Mario Bava is. Bava munkássága több szempontból sem elhanyagolható. Nem véletlenül nevezték és nevezik mai napig is néha az olasz horror keresztapjának, hiszen lényegében ő teremtette meg az olasz horrort 1960-as debütáló rendezésével, A démon maszkjával. Elég nagy szó, hogy egy olyan országban, ahol azelőtt nem nagyon volt háttere és előzménye a horror zsánerének, már első saját filmjével képes volt egy teljes láncreakciót elindítani. Későbbi filmjei csak tovább egyengették az olasz horror útját, olyan majdani neves követőkre téve tagadhatatlan hatást, mint Dario Argento vagy Lucio Fulci. Viszont Bava hatása nem csak a zsáner olasz ágára volt nagy befolyással, hanem a teljes horror műfajra. Rengeteg olyan alzsáner, klisé, vagy mára már közismertté vált horror elem alapjait ő fektette le. Először is nem kevesebbet köszönhetünk neki, mint a giallo műfaj megteremtését, és emellett a látványos, erős színekkel lefestett naturalista erőszakábrázolásban is forradalmárnak számított. Továbbá gótikus horrorjaiból is rengeteg elemet átemeltek a későbbi korok rendezői, többek között Tim Burton is, aki bevallottan nagy rajongója Bava filmjeinek. És ráadásul még 1971-es rendezése, A vér öble konkrétan a slasher műfaj előképének is tekinthető, amit a Péntek 13. is elég erőteljesen lekopírozott, ahol tudott. Bava persze más műfajokban is alkotott, de egyértelműen a horror világával forrt össze a neve, ami nem is véletlen, hisz kevesen formálták annyira gyökeresen a műfajt, mint ő. A mester teljes munkásságát is nyugodtan végigvehetnénk filmről filmre, hogy melyik miben járult hozzá a zsánerhez, de ezúttal elég, ha csak egy alkotást veszünk kicsit górcső alá.

Bava-nak volt már dolga gialloval, gótikus horrorral, sci-fi horrorral, vérbeli krimivel, proto-slasherrel, vagy elvont, álomszerű művész horrorral, 1963-ban pedig a horror antológia műfajába is belekóstolt, színesítve saját palettáját. Az már csak plusz tényező, hogy ez a film már egymagában is jól prezentálja Bava munkásságának, és egyben az olasz horrornak is a legjelentősebb pontjait. Bava-nak ez volt a harmadik saját horror rendezése, A démon maszkja, és A lány, aki túl sokat tudott után. Előbbivel egyszerre teremtette meg az olasz horrort és járult hozzá a gótikus horror zsáneréhez, utóbbival pedig már a legelső giallo-t hozta létre, útjára indítva ezzel a leghíresebb olasz alzsánert. Finoman szólva sem éppen rossz kezdés. Közvetlen A lány, aki túl sokat tudott után készítette el A félelem három arcát, amivel a mester a horror és a félelem igazi zsigeri mélységeibe kívánt alászállni. Bava elképzelése az volt, hogy bemutassa több rövid történeten keresztül, hogy a különböző korokban hogyan jelent meg az emberek életében az igazi zsigeri félelem, és hogyan befolyásolta őket. Ennek érdekében megkérte forgatókönyvíró társait, Marcello Fondato-t és Alberto Bevilacqua-t, hogy keressenek több klasszikus novellát és mesét, amikből gazdagon válogathatnak, és ezek szórásából alkothatják meg a film történeteit és a teljes forgatókönyvet. A film forgalmazói, elsősorban az American International Pictures, jóváhagyták Bava tematikus elképzelését, de arra kérték, hogy főleg inkább olyan címeket keressen, amik már közkincsnek minősülnek, egyszóval, nem köti őket a szerzői jog.

Ezek nyomán végül kezdett formát ölteni a film, és megszületett a három történet is. Ezek pedig sorrendben A telefon, A Wurdulak, és A vízcsepp. A telefon egy igazi klasszikus értelemben vett thriller, ami ráadásul az első olasz thriller volt, amit színesben forgattak. Főhősnőjét Rosy-t(Michèle Mercier) egy rejtélyes telefonáló zaklatja, aki azzal fenyegetőzik, hogy megöli a nőt, és hamar világossá válik, hogy az illető egy olyan férfi Rosy múltjából, akitől azt remélte, hogy végleg megszabadult, de az most megszökött a börtönből, és bosszúra szomjazik. Rosy kétségbeesésében áthívja egyik barátnőjét, hogy segítsen átvészelni ezt a vészterhes helyzetet, ám a dolgok csak ezután vesznek igazán érdekes fordulatot. A Wurdulak, ami Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj A ​vurdalak család című novellája alapján készült, egy hamisítatlan 19. századi gótikus horror, ami az ifjú Vladimir D'Urfe gróf (Mark Damon) történetét meséli el, aki útja során egy vidéki kis családnál kénytelen eltölteni egy éjszakát. A család legidősebb férfitagja, az öreg Gorca (Boris Karloff) még napokkal korábban indult el, hogy megszabadítsa a vidéket egy kegyetlen gyilkostól, aki a helyiek szerint egyben egy wurdulak is volt, egy vérszomjas, vámpírszerű lény. Az éjszaka folyamán Gorca végül hazatér családjához, és bár furcsán viselkedik, de örömmel közli, hogy végzett a vérszomjas gyilkossal. De vajon Gorca maga nem változott e szintén wurdulakká? A vízcsepp pedig egy igazán hátborzongató okkult kísértettörténet, ami részben Anton Pavlovics Csehov egyik novellája nyomán készülhetett. Főszereplője egy az 1910-es évek Londonjában élő ápolónő, Helen Chester (Jacqueline Pierreux), akit éjnek évadján hívnak egyik elhunyt betegéhez, egy idős grófnőhöz, hogy segédkezzen a halott előkészítésében. A grófnő okkult praktikákkal foglalkozott, és a halál is egyik szeánsza közben érte őt. Helen engedve kapzsiságának, és kihasználva a kínálkozó alkalmat, ellopja a grófnő egyik drágaköves gyűrűjét, és a házvezetőnő tudtán kívül hazacsempészi. Otthonában azonban megkezdődnek a baljós és megmagyarázhatatlan jelenségek, amik egyre inkább arra utalnak, hogy Helen valamit nagyon magára haragított tettével. Ezeket a történeteket maga Boris Karloff köti össze, aki a Wurdulak történet mellett a film házigazdájaként is szerepel a film elején és végén.

A horror legnagyobb erénye mindig is az atmoszféra és a hangulat megteremtése volt. Egy olyan sötét és hátborzongató légkör kialakítása, ami teljesen képes beszippantani és kiszakítani minket megszokott hétköznapi világunkból, elrepítve a félelem és az iszonyat legmélyebb, nem evilági birodalmába, ahol olyan dolgokkal szembesülhetünk, amik lelkünk és pszichénk legmélyén rejtőznek és a hétköznapi egyszerű életünkben könnyűszerrel elzárjuk őket. De ebben a közegben nincs menekvés, a megszokott rendszereink, a törvények, a pénz, a csalás, a megalkuvás, a logika, és az ész érvek nem segítenek, és itt a sötétség, az ismeretlen és a felfoghatatlan uralkodik. Mindenféle sallang és szépítés nélkül, csak a saját kegyetlen rideg valójában. Nagyon kevesen tudják úgy igazán megragadni a horrornak ezt a lényegi aspektusát műveikben, de Bava egyértelműen ezen alkotók közé tartozott. És ez hatványozottan igaz A félelem három arcára is. Bava mindig is tisztában volt a horror ezen igazi aspektusával, épp ezért, néha a történet és az értelmes cselekményt áldozta fel a hangulat és az atmoszféra zsigeri megteremtése érdekében, hiszen ez túl van a logika és az értelem világán, és csak itt tudja igazán kifejteni hatását. Ez a mentalitás végül az olasz horror világának egészét meghatározta, és Bava ezen filmje is kiválóan prezentálja ezt. Mindhárom történet rövid és lényegretörő, ami köszönhető játékidejüknek is, de így legalább tényleg nem kell feleslegesen túlhúzni a dolgokat, hanem csak a lényegre kell koncentrálni. A Telefon tökéletes kezdése ennek az utazásnak. A három történet közül még ez a leghétköznapibb és talán kicsit a legunalmasabb is. Bava lassan építi benne a feszültséget, kezdve az aggasztó telefonhívásokkal, és míg a főhősnő egyedül szerepel, enyhe formában, de még a klauszrofób, paranoid hangulatot is sikerül kiaknázni. Ám ebben a sztoriban sokáig valóban nem történik semmi igazán ijesztő vagy sokkoló. Sokkal inkább épít a feszültségre és arra, hogy a néző idegeivel játsszon. Bár még ebben sem igazán kiemelkedő, de egy tisztességes alapszinten elvégzi a feladatát. Ami külön érdekessége, hogy Bava itt beemel egy leszbikus szálat, ami annak idején elég bátor lépésnek számított. Persze nem direktbe, csak finom sejtetésekkel és egyértelmű sugallatokkal jelzi annak meglétét, de azt így is azonnal levágja majd mindenki, mi is folyik itt a szereplőink között. És bár a Telefon önmagában tényleg nem egy kiemelkedő darab, de így is egy rövid, élvezetes kis thriller, ami kezdésnek bőven megfelel. Ezután viszont fejest ugrunk az igazi természetfeletti horrorba. A második történet, a Wurdulak azonnal egy hatalmas váltásnak bizonyul, mind műfaji stílusában, mind pedig hatásosságában. Ez már egy igazi, ízig-vérig gótikus horror, és a lehető legjobb fajtából. Bava már itt csúcsra járatja a hangulatteremtést, amit a sejtelmes és baljós zenével, valamint a fantasztikus díszletekkel és a színek és fények varázslatos használatával ér el. Konkrétan egy teljesen más világot teremt meg, ami a régi népmesék sötét és groteszk közegébe kalauzol el minket. Itt már az első képkockáktól kezdve tapintható a félelem, ami a cselekmény előrehaladtával egyre csak nő. Ez a történet már önmagában is megállná a helyét a filmtől függetlenül, és lazán pályázhatna az egyik legjobb gótikus horror, és az egyik legjobb vámpír horror címére egyaránt. Ami pedig végérvényesen felteszi rá a koronát, az Boris Karloff fantasztikusan hátborzongató játéka. Ő konkrétan mindenkit lejátszik a színről, és képes egy olyan zavarbaejtő és fenyegető karaktert megteremteni, hogy még a film megtekintése után is egyértelműen ő lesz az, akire a legjobban visszatudunk majd emlékezni. Amit negatívumként fel lehet sorolni, az egyedül egyrészt, hogy az azóta eltelt idő, és technikai előrelépés révén több ponton már kicsit szemet szúrhatnak a díszletek, de még ez sem tud csorbítani a film atmoszféráján. Ami már kicsit bosszantóbb volt nekem – még ha könnyen el is tudtam engedni – hogy amikor már egyértelműek a baljós és árulkodó jelek, a szereplők még akkor sem tesznek semmi ellenlépést, csak félve sodródnak tovább az árral. Sokszor egyáltalán nem úgy cselekszenek, ahogy az az adott helyzetben logikus lenne. De persze ugye, a logikát itt el kell engednünk. És a legvégére maradt a Vízcsepp, ami már az előzőhöz képest rövidebb, de legalább ennyire hátborzongató és idegtépő történet. A cselekmény itt tényleg már csak alibiként szolgál, hogy Bava bemutassa nekünk az igazi zsigeri félelmet és iszonyatot. A színek, valamint a fény-árnyék hatások alkalmazásával Bava itt is egy szinte álomszerű közeget teremt. Még amikor el sem kezdődnek a paranormális jelenségek, már akkor érezhető valami gonosz vagy természetellenes, ahogy főszereplőnk belép a grófnő otthonába. Erre csak még inkább rájátszik a grófnő holtteste, aminek arca egy iszonytatóan groteszk vicsorban ragadt, aminek látványa biztosan sokaknak tud álmatlan éjszakákat okozni. Amikor pedig elkezdődik a szellemjárás, az az igazi kőkemény, lelki terror, ahol a rendező már tényleg a végsőkig feszíti az emberek idegeit, hogy aztán a teljes rettegésbe hajszolja őket. Ma már persze a kitolódott ingerküszöb miatt lehet ez már sokaknak nem annyira megrázó, de 1963-ban biztos sokaknál kicsapta a biztosítékot. Nem is csoda, hogy a film legvégére Bava betett még egy kicsit humorosabb elköszönő szegmenst Boris Karloffal, hogy lenyugtassa nézőit, és emlékeztesse őket, hogy ez csak egy film.

Ami külön lényeges még, az a történetek sorrendjének a megválasztása. Ez nem csak azért fontos, mert a leghétköznapibb, és a kicsit unalmasabb Telefont már a legelején letudjuk, és utána következhet a két legjobb és legijesztőbb történet, hanem magának a félelem bemutatásában is fontos jelentősége van. A három történet alatt ugyanis szép lassan haladunk a földhözragadtabb félelemtől egészen az abszurd és abszolút, megmagyarázhatatlan rettegésig. A Telefon még szilárdan a realitás talaján jár, a fenyegetése olyasmi, amivel a hétköznapi világban is találkozhatunk, és a cselekmény is még logikus, kidolgozott mederben zajlik. A Wurdulak már átlép a mesék és a népi mondák világába. A logika itt már kevesebb szerephez jut, és a történet is egyszerűbb, de a félelem az csak erősödik. A modern, nyüzsgő nagyvilágtól visszább szorulunk időben és térben is egy olyan közegbe, ahol már egyre kevesebb biztos dologba kapaszkodhatunk, és a sötét árnyékok, és a titokzatos erdőmélyi rémségek szörnyetegei vesznek minket körül. A vízcsepp pedig már teljesen mellőzi a logikát és a történet is már totálisan csak alibiként szolgál. A rettegés és a terror itt már abszolút, nincsenek határai, és nincs semmilyen modern vívmány, vagy magyarázat, ami gátat szabhatna neki. Csak az elme és a lélek sötét borzalmai vannak a legnyersebb formájukban, és azok elől nincs menekvés. Jól szolgálja ezt a három történet műfaji váltakozása is. Először egy giallo, aztán egy gótikus horror, majd legvégül egy szürreális, rémálomszerű kísértet horror. Ez érdekes módon tökéletesen összefoglalja Bava teljes filmográfiájának nagyrészét is, és azokat a horror zsánereket, amikben a leginkább alkotott. Ami viszont még érdekesebb, hogy a filmben történetről történetre fokozódó félelem ábrázolása jó előre lemodellezi az olasz horror eszköztárának alakulását is. Ahogy az kezdetben még a földhözragadtabb borzalmakkal operált, mint a krimi, a giallo, és még a cselekmény központú gótikus horrorok, majd szép lassan, az évek előrehaladtával a cselekmény és a logika egyre inkább háttérbe szorult, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt kapjon az igazi zsigeri félelem és a rettegés, amihez az álomlogika, a szürrealizmus, és a rémálomszerű cselekményszövés szolgált eszközül. Ebben a tekintetben nézve tényleg Mario Bava lehetett az olasz horror szíve és lelke, akinek művei akár még a kollektív tudat és tudattalan szintjén is befolyásolták az ország filmgyártását.

A filmnek persze van egy közismertebb címe, a Black Sabbath, amit a film amerikai forgalmazójának köszönhetünk , akik részben Bava korábbi sikerére, A démon maszkjára próbáltak reflektálni, azt ugyanis az államokban Black Sunday címen forgalmazták. Ezt a feladatot az American International Pictures látta el, akik viszont eléggé belenyúltak a filmbe, hogy így fogyaszthatóbbá tegyék az amerikai közönség számára, de ezzel inkább csak ártottak neki. Ami még pozitívabb módosítás volt, az az, hogy felvettek Boris Karloffal plusz jeleneteket, hogy mindhárom történet előtt legyen egy külön egyedi felkonferálása. De a többi döntésük az mind felesleges és szükségtelen volt. Először is átvariálták a történetek sorrendjét, így ebben a verzióban legelőször a Vízcseppel kezdenek, majd ezt követi a Telefon, és végül a Wurdulak-al zárnak. Ez teljesen megtöri azt a logikusan felépített sorrendet és tematikát, amit már fentebb taglaltam, és szerintem elég nagy baklövés, hogy az egyik legjobb és legijesztőbb történetet már a legelején ellövik, hogy aztán egy kicsit gyengébb sztorival lelohasszák a nézőkben kialakult félelmet. Karloff filmvégi humoros elköszönését is valamiért jobbnak látták eltávolítani. A filmzenét is teljes mértékben lecserélték, így itt búcsút kell mondani Roberto Nicolosi hátborzongatóan hangulatos dallamainak, hogy egy sokkal jellegtelenebb és felejthetőbb aláfestést kapjunk helyette. Ráadásul ebben a verzióban a képi világ is sokkal sötétebb és fakóbb, szóval Bava fantasztikusan álomszerű színkavalkádjait is el kell engednünk. De a legnagyobb változtatásokat a Telefon című történeten végezték. Itt ugyanis kivágtak a történetből minden leszbikusságra és prostitúcióra utaló elemet és jelenetet, valamint beleerőltettek egy teljesen felesleges és értelmetlen természetfeletti szálat, amivel egyáltalán nem „javítottak” a történeten, csak egy eléggé nagy hülyeséget csináltak belőle. Szóval, ha lehet, mindenki Bava eredeti olasz verzióját tekintse meg, az amerikai producerek által szétkontárkodott verziót pedig kerüljétek el (kivéve talán Karloff plusz jeleneteit, de azokat külön is ki lehet keresni). Ám egy érdeme talán még is csak volt ennek a verziónak, vagy legalább is az angol nyelvterületen közismert címének. Történt ugyanis, hogy 1968-ban, egy mára már közismert heavy metal banda, akik akkor még Earth néven futottak, egy kis klubban játszottak Birminghamben. Mivel elvileg egy másik Earth nevű formáció is létezett, a zenekar tagjai már alapból fontolgatták a névváltoztatást, de a végső löketet itt kapták meg, amikor is egy közös mozizás során megtekintették Bava filmjét, amit itt ugye Black Sabbath címen forgalmaztak. A film már önmagában nagy hatást gyakorolt a tagokra, de emellett az is, hogy sokkal több ember jött el megnézni a filmet, mint meghallgatni az ő koncertjüket. Ezen események együttes hatásaként az együttes végül úgy döntött, hogy felveszik a Black Sabbath nevet, a többi pedig már történelem.

Mario Bava ezen alkotása méltán nevezhető klasszikusnak, valamint az olasz horror egyik legnagyobb és leghíresebb teljesítményének. Már ez az egy film is nagy hatást gyakorolt a teljes műfajra, de még későbbi filmkészítőkre is. Manapság már nem igazán készülnek ilyen alkotások, ami részben helyénvaló is, mert a dolgok folyamatosan változnak, és haladni kell a korral, de azért valahol még is szomorú, hogy ez a fajta mentalitás már alig van meg a mai horrorfilmekben. Persze épp ezen okokból nem biztos, hogy mindenki tetszését elnyeri ez a film, de akik az igazi zsigeri félelemkeltést és a klasszikusabb horrorokat részesítik előnyben, azok nyugodtan tegyenek vele egy vagy több próbát, nekik biztosan tetszeni fog. Az olasz horror szerelemeseit, meg úgy általában a keményvonalas horror rajongókat meg felesleges megemlíteni; ők már biztosan látták egy párszor. Egy sötét, komor, viharos éjszaka azonban minden alkalommal jó indíték lehet, hogy ismét elővegyük ezt a kellemesen borzongató kis rémmese válogatást.

IMDb | mafab