Vannak olyan alkotók, akik a műfajok széles spektrumán képesek maradandót alkotni. Tökéletes példa erre Francis Ford Coppola, aki ugyanolyan magas színvonalon tudott háborús drámát, epikus maffia történetet vagy éppen kosztümös horrort a nagyvásznakra álmodni. És vannak olyan alkotók is, akik sajátos stílusukkal és különleges látásmódjukkal hagyják kézjegyüket a filmművészet kódexének folyamatosan bővülő lapjain. Ezen művészek egyik titánja volt az idén januárban elhunyt David Lynch, akinek számtalan remek alkotást és – gyakorlatilag – a televíziós sorozatok forradalmasítását köszönhetjük. A fiatalabb generációk is rendelkezik számos tehetséges filmessel, elég csak az egykor jobb napokat is megélt, de rendkívül eredeti, M. Night Shyamalan-ra vagy éppen a nyers és sötét víziókat formáló Robert Eggers-re gondolnunk. Azonban számos olyan alkotót is láthatunk a jelenlegi filmipar horizontján, akik bár remek filmesek mégsem tudnak – vagy csak kivételes csillagállásokkor – elszakadni a tisztes középszer felsőbb rétegeitől. Erre az alkotóra talán a legjobb példa Osgood Perkins. A rendezőt egy roppant egyedi szemléletmódot képvisel, ami egy jó történettel és forgatókönyvvel, valamint tehetséges színészekkel olyan remek darabot eredményezhet, mint a tavalyi év egyik legjobb műfaji alkotása a Longlegs. Mégis a direktor műveinek többsége nem képes túlszárnyalni a tisztes középszer kellemetlenül szűkös keretein. Egyvalami azonban megkérdőjelezhetetlen. Perkins neve elegendő ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet egy film iránt, mert ezekben az esetekben biztosra vehetem, hogy egy szokatlan és egyedi élményben lehet részem. Nem volt ez másképp az amerikai rendező legújabb, Keeper című alkotásánál sem, ami bár minden reményemet nem váltotta be, mégis egy igazán különleges rémmesének bizonyult.

Liz (Tatiana Maslany) és Malcolm (Rossif Sutherland) egy éves évfordulójuk megünneplésére érkeznek a férfi erdei házába. A romantikus együttlétet kezdetben a férfi ellenszenves unokatestvérének feltűnés zavarja meg, majd – munkája miatt – Malcolm is ideiglenesen távozásra kényszerül. Liz a házban egyre több nyugtalanító eseményt tapasztal, álmok és látomások gyötrik, majd végül szembesül a férfi valódi kilétével és tettei baljós céljaival is…

Már a történet fenti, rövid kivonatából is érezhető, hogy ez a film ízig-vérig kamaradarab. Ez olyannyira igaz, hogy a játékidő nagy részében Liz-t követjük, az ő perspektívájából szemléljük az egyre nyomasztóbb történéseket. Ennek köszönhetően pedig tökéletesen érvényesül a Perkinsre olyannyira jellemző klausztrofób atmoszféra – ami kétségtelenül a film egyik legnagyobb erénye. Sajnos azonban ennek a kamara-jellegnek köszönhető az is, hogy az alkotás lassú folyásúnak, ütemtelennek és elhamarkodottan lezártnak hat. A rendező ugyanis ebben a filmjében szinte mindent a hangulat és a nyomasztó légkör megteremtése mögé kényszerít. Ez pedig a valamivel több mint másfél órás mozi esetében nem bizonyult jó választásnak. A történet – és annak „folk horror” aspektusa – kimerül egy unalomig ismert ház az erdő mélyén-típusú, némi boszorkánysággal megfűszerezett „mesék a kriptából” epizód szintjén, igaz attól jóval hatásosabb eszközöket használ és a jelentéstartalma – egy toxikus kapcsolat allegóriája – is jóval mélyebb annál. Mégis úgy érződik, hogy a koncepció – és annak megvalósítása is – egy kicsit öncélú és néhol erőltetetten művészinek hat. DE. És ez az a bizonyos „DE”, ami miatt azt kell, hogy mondjam Perkins az említett negatívumok ellenére is jó úton jár. Ugyanis ebben a filmben éreztem leginkább azt a fajta „nyugtalanító idegenséget”, ami Lynch munkásságát jellemezte. Ez pedig hatalmas pozitívum. Azok a szekvenciák, amik során a nő különös vízióit, tapasztalásait láthatjuk, azonnal felkeltik a figyelmet és borzongatóan kúsznak be a nézők bőre alá. A Longlegs és a The Monkey hasonló, olykor rémálmokat idéző képei, természetellenes helyzetei és a bizonyos szinte vágható, kellemetlen atmoszféra az, aminek köszönhetően az amerikai filmes figyelmet érdemel. Szinte biztos vagyok abban, hogy a jövőben több, a jelen alkotásnál kiforrottabb, összeszedettebb és hatásosabb darabot fogunk majd látni a rendezőtől.

Nagy általánosságban a film többi aspektusa is alapvetően jó iparos munkának tekinthető. A kevés szereplőt mozgató történet színészei hozzák a kötelezőt, de játékuk szinte minden lendületet nélkülöz. A főszerepet alakító Tatiana Maslany az egyetlen, aki említést érdemel, hiszen nem roppan össze a film abszolút rá nehezedő, teljes súlya alatt. Az operatőri munka azonban kifejezett jó. A kamera látószöge tökéletesen erősít rá a nyugtalanító hangulatra és a nézőt is képes bezárni ház szűkös terei közé. Ezzel sokat hozzátéve a film értékeihez.

A fentiekben említett negatívumok és pozitívumok fényében kijelenthető, hogy a Keeper sajnos nem lett több egy középszerű, egyszeri megtekintésre érdemes alkotásnál. A jelentéstartalma ugyan képes gondolatokat ébreszteni, mégis annak prezentációja és főleg a gyorsnak tűnő lezárás csökkenti hatékonyságát. Azok, akik valódi horrorra vágynak csalódni fognak, akiket viszont vonz Perkins látásmódja és sajátos alkotói stílusa bátran tegyenek vele egy próbát. Meg fogják találni benne azt, ami kedvükre lesz. Valahogy úgy, mintha ajándék tortát találnának az asztalon…

IMDb