Érzéseink hatalmas skálán mozognak és olykor meglehetősen ambivalensek is lehetnek. Érzelmi intelligenciánk alapjait gyermekkorunkban sajátítjuk el, amik a későbbiekben fokozatosan épülnek bele személyiségünkben. A családban látott példák ennek talán a legfontosabb katalizátorai, azonban előfordulhat, hogy olyan dolgokat kell átélnünk fiatal éveink alatt, amik örökre megcsonkítják személyiségünk legemberibb oldalát, a kitépett szövetek helyén pedig csak a nyílt seb marad, olyan folytonosan sajgó, gennyedző terület, amire életünk során folyamatosan keressük a gyógyírt. Vannak emberek, akiknek sikerül enyhíteni a kínjaikon, saját erejükből állnak talpra és válnak értékessé, a társadalom tagjává. Azonban vannak olyanok is, akik felületi kezelésként csak saját haragjukat locsolják a sebbe, hogy még jobban égjen, hogy ezzel is fűtsék gyűlöletüket. Gyűlöletüket fájdalmuk okozója iránt, amennyiben ez sötét elméjük fekete vásznán a családban, mint közösségben materializálódik akkor születik meg a szörnyeteg, olyan rém, aki a legfontosabb kapcsolat szétmarcangolására törekszik, abból nyeri erejét, ez okoz számára elégtétel, így nyerhet kizárólag békét. Egy hasonló törés okán született meg Ukrajna Vadállata, az O állampolgár is…

Anatoly Yuriyovych Onoprienko 1959. július 25-én született, egy kis faluban, Lasky-ban, Észak Ukrajnában, egy kétgyermekes család legkisebb tagjaként. Csupán négy éves volt, amikor édesanyja meghalt. Apja nem érezte késznek magát egy kisgyerek nevelésére, ezért a kis Anatoly először nagyszülei, majd később nagynénje nevelte végül azonban árvaházba adták, bátyja Valentin – aki tizenhárom évvel volt idősebb a fiútól – azonban apjával maradt. A privitnoe-i árvaházban eltöltött évek alatt a düh egyre csak nőtt a fiúban, úgy érezte elárulták, kidobták, mint holmi szemetet az út szélén. Ez az érzés pedig az évek alatt fordult át éjfekete gyűlöletté, ami nemcsak saját családja, hanem maga a család, mint intézmény, mint alapvető egység felé irányult. Az árvaházban elsajátított erőszak és a szélsőséges indulat pedig egyenes utat köveztek ki számára egy olyan jövő felé, amelyben ötvenkét ártatlan ember életét olthatta ki.

A szörnyűségek 1989-ben kezdődtek el. Első áldozata egy fiatal pár volt, akik az autópálya mellett parkoltak le. Agyonlőtte őket. Később erről a gyilkosságáról így nyilatkozott: „Csak agyonlőttem őket, nem éreztem örömet, csak késztetést viszont ezután olyanná vált az egész, mint egy játék a világűrből”.

Még ugyanebben az évben kétszer is gyilkolt, egy bűntársával, Sergei Rogozin-val egy rablás során egy tíztagú családot mészároltak le, a szülőket és a nyolc gyermeket a magukkal hozott fegyverekkel lőtték agyon. Később, immár egyedül, egy autót próbált meg kirabolni, mikor megközelítette a kocsit látta, hogy öten alszanak benne – egy tizenegy éves gyerek is köztük volt. Ezúttal is lőfegyvert használt, egymás után lőtte le őket, a testeket pedig felgyújtotta.

1989. második felében elhagyta Ukrajnát és Európában utazgatott, mozgásáról és az elkövetkező években folytatott ténykedéséről nem sokat lehet tudni, de bizonyítást nyert, hogy a ’89 és ’95 közötti időszakban Ausztriából és Németországból is kiutasították. Elfogása után azt vallotta, hogy ezekben az években alkalmi, fizikai munkából tartotta fent magát, de elsődleges bevételi forrását a betörések jelentették, ez idő alatt – állítása szerint – nem követett el újabb gyilkosságokat. Amennyiben a szavait hitelt érdemlőnek ítéljük, akkor egy hosszú nyugalmi szakasz után gyilkolt csak újra, méghozzá akkor miután 1995-ben visszatért hazájába. Ez szolgált katalizátorként, hogy újra átélje gyermekkorának borús éveit. Ekkor fordult igazán a családok felé, ekkor kezdődött el igazán gyilkos ámokfutása.

Ebben az időben alakult ki az a minta is, amit minden későbbi gyilkosságánál követett. Elszigetelt házakat választott, általában kora hajnalban hatolt be a házba, megkereste a családtagokat és egy 12-es kaliberű sörétes puskával agyonlőtte őket, legtöbbször kis távolságból tüzelt. A sörétek kis távolságban nem szóródnak szét, pár méteren belül a legtöbb egy nagyobb lövedékként viselkedik, végtagokat képes leszakítani és nem marad más utána csak felismerhetetlen, szétmarcangolt, véres hústömeg. Nem használt azonban mindig lőfegyvert, volt olyan, hogy baltával vagy kalapáccsal mészárolta le az áldozatait, mint birkákat a vágóhídon. Gyakran ellopott értéktárgyakat is, a családi fotókat pedig szétszórta a vérmocskos padlón majd felgyújtotta a házat. Ha találkozott valakivel azalatt még elhagyta a környéket azzal is végzett.

1995. december 24-ének éjjelén a négytagú Zaichenko családhoz hatolt be, mindannyiukat agyonlőtte, majd felgyújtotta a házat.

1996. január 2-án újabb családdal végzett, majd közvetlenül a mészárlás után egy gyalogossal is, akinek azért kellett meghalnia, mert potenciális szemtanú volt Anatoly szemében. Január 6-án a Berdyansk-Dnieprovs'k autópályán négy sofőrrel végeztek, egy stoppos lőtte le őket, ezeket az eseteket is Onoprienko-nak tulajdonítják. Január 17-én az öttagú Pilat családot ölte meg majd további két embert, egy vasúti munkást és egy gyalogost, akik valószínűleg látták mikor felgyújtotta a család házát. Január 30-án egy fiatal nőt és két kisfiát, valamint látogatójukat egy 32 éves férfit, lőtt agyon. Február 19-én a Dubchak családdal végzett, olevsk-i otthonukban. A családfőt és fiát agyonlőtte, az asszonyt kalapáccsal verte agyon, a család egyetlen lánygyermeke végignézte, ahogy kivégzik a családját. Ezután pénzt követelt a lánytól, miután nem kapta meg, amit kért őt is agyonverte. Erre az esetre így emlékezett vissza: „Másodpercekkel azelőtt, hogy betörtem a koponyáját azt mondtam neki, hogy mutassa meg, hol tartják a szülei a pénzt. Dühösen rám nézett és azt mondta, ’Nem, nem fogom’. Az ereje hihetetlen volt, de nem éreztem semmit sem.”

Február 27-én a Bodnarchuk családnak kellett meghalnia. A szülők életét ebben az esetben is lőfegyverrel oltotta ki, két lányukat – csupán hét és nyolc évesek voltak – viszont egy baltával szeletelte fel. Egy órával később egy férfit is megölt, aki a család malina-i háza környékére tévedt, az ő testét is feldarabolta.

Az utolsó gyilkosságra, amit Onoprienko-nak tulajdonítanak, 1996. március 22-én került sor. Ekkor végzett a négytagú Novosad családdal és ebben az esetben is hű maradt saját szabályrendszeréhez, agyonlőtte őket majd felgyújtotta a házat.

1996 márciusára a rendőrség lépéskényszerbe került. Az elmúlt hónapokban több tucat ártatlan ember, apák, anyák és gyermekeik haltak meg, a közvélemény pedig azonnali megoldást követelt. A hatóság embervadászatot indított a gyilkos ellen, több mint ötezer ember dolgozott azon, hogy elkapják Ukrajna Vadállatát. Végül egy anonim bejelentés nyomán találták meg, a Lengyel határ közelében a barátnője lakásán. Április 16-án tartóztatták le.

Az állampolgárok és a hatóság is fellélegezhetett, a kegyetlen gyilkost sikerült elfogni, viszont hála az akkori ukrán jogrendnek Onoprienko tárgyalása csak több mint két évvel később 1998. november 24-én kezdődhetett el. Ennek két oka volt. Az egyik az volt, hogy a hatályos törvények értelmében a tárgyalást nem kezdhették meg addig, amíg a gyanúsítottal nem ismertetik az ellene felhozott vádakat és nem szembesítik az ellene felállított bizonyítékokkal. Ez ebben az esetben több ezer oldalnyi bizonyítékot jelentett, fotókat felismerhetetlenségig szétroncsolódott testekről, kiégett autókról és házakról, az eltulajdonított tárgyakról, szakértői véleményeket, patológiai jelentések, rengeteg dokumentációt, amik puszta felolvasása is jelentős időt vett igénybe. A másik és talán még a fentinél is jelentősebb ok a perköltség mértéke, ugyanis a bíróságnak kellett finanszíroznia a beidézett közel négyszáz tanú utazásának és elszállásolásának költségeit. Ez pedig abban a gazdasági helyzetben lehetetlen feladatnak bizonyult. Itt valószínűleg az ügy meg is akadhatott volna és még hosszú-hosszú évekig húzódik, ha a vezető bíró nem intéz felhívást a televízióban, aminek köszönhetően az ukrán állam végül biztosította a per hatalmas költségeit. Sok száz tanú és több ezer bizonyíték valamint pszichiátriai szakvélemény után – mely szerint Anatoly nem szenved semmilyen pszichiátriai megbetegedésben, tetteinek elkövetésekor pedig tudatánál volt – 1999. március 3-án a bíró, Dmytro Lypsky kihirdette a verdiktet: „Az ukrán törvényeknek megfelelően…Onoprienko-t golyó általi halálra ítélem.” Ez azonban sokkal inkább szólt az ukrán közvéleménynek, mint a gyilkosnak. Ukrajnában 1997-ben ugyanis – az európai szabályoknak megfelelően – megszüntették a halálbüntetés, mint jogkövetkezmény alkalmazását. Anatoly Yuriyovych Onoprienko, a családok gyilkos elkerülte a halált és ezt követően még tovább élhetett, mint több tucat gyermek, akik életét oly könnyen vette el. 2013. augusztus 27-én, 54 éves korában, szívelégtelenségben halt meg a zhytomyr-i börtön falai közt.

Ukrajna Vadállata, Terminátor, O Állampolgár. Minden név ugyanazt az embert takarja. Egy kegyetlen, érzelmektől mentes vadállat. Elgondolkodhatnánk azon, hogy mi lett volna, ha máshogy alakul az élete, ha családja körében nőhet fel, ha érzi azt a kötődést, amire minden emberi lénynek szüksége van. Ha azonban ez elvész, ha nincs kapaszkodó, ha nincs család, amihez fordulhatunk, vajon mi marad nekünk? Végtelen és sötét űr, olyan átható, mély sötétség, amit Anatoly esetében csak a puska torkolattüze világított át, egy-egy tűnő pillanatra. Ez volt az ő válasza a rajta esett sérelmekre és sok hozzá hasonló embernek ez lesz a válasza, legyen szó egy ámokfutóról vagy a következő iskolai lövöldözés elkövetőiről. Több törődéssel és odafigyeléssel talán elkerülhetőek lennének ezek a tragédiák és nem születnének Onoprienko-hoz hasonló szörnyetegek, ha azonban elszalasztjuk a lehetőségeinket viselnünk kell annak következményeit. A jövő kegyetlen gyilkosai már megszülettek személyiségük torzulásai pedig napjainkban is alakulnak és nekik köszönhetően szembesülnünk kell majd hibáinkkal, mert meg fognak találni és ránk rúgják otthonaink ajtaját…

„Minden embert szeretek. Azokat is szerettem, akiket megöltem. Belenéztem azoknak a gyerekeknek a szemébe és tudtam, ennek így kell lennie… számotokra ez 52 gyilkosság, számomra ez a norma.” -  Anatoly Yuriyovych Onoprienko