A sorozatgyilkosokkal kapcsolatban gyakran vannak olyan gondolataink, hogy szörnyű tetteik alól feloldozást ugyan nem tudunk nyújtani számukra, tetteik okait mégis – ha olykor csupán csak valamilyen bizarr logika mentén, de – meg lehet magyarázni. Gyermekkori traumákkal vagy később történt súlyos krízisekből szerzett fájdalmas sebekkel, amelyek megtörték lelküket és örökre a sötétség mélyére taszították őket. Olyan helyre, ahol a teljes izoláció várta őket, ahol az apátia elkerüléséért vérrel kell fizetni, ahol a mosoly ára a sikoly, az életé pedig a halál. Olykor csak néhány ártatlan halála, máskor pedig akár több száz emberi lény kegyetlen lemészárlása. Az örvény senkit nem enged el és egyre csak mélyebbre és mélyebbre húz, az úton pedig egyre több démon szegődik útitársukul és az általuk ébresztett belső sötétség mindig csak éhesebben és kérlelhetetlenebbül űzi gazdáját újabb és újabb bestiális cselekedetek felé. A gyilkolás hallgattatja el a szörnyeteget. A megnyugvás, a béke és az extázis csak akkor érhető el, ha a rém behunyt szemmel falatozik a kicsorduló vér látványán, az áldozatok sikolyain, a kés táncának hangján, mikor mélyen a húsba vág. Végül győzedelmeskedik a szörnyeteg. A harag, a bosszú, a tettek indoka végül elvész a mindent átfogó, jéghideg sötétségben. Mégis hajlunk arra, hogy magyarázatokat gyártsunk. Meg kell értenünk, hogy hogyan lehet hasonló tettekre képes egy emberi lény, aki ugyanúgy egy közösség tagja, egy család része, mint mi magunk is. Vannak esetek azonban, amikor ez irányú próbálkozásaink már megszületésükkor halálra vannak ítélve, amikor nincs semmiféle racionális magyarázat… és ezekben a pillanatokban mi is megpillanthatjuk azt az éjfekete árnyat, aki a gyilkosok mellé szegődött, de nem csak mi vehetjük észre, figyelmét mi is felkelthetjük…

Antropofágia. Kannibalizmus. A legtöbb emberben már a maga a szó is viszolygást kelt. Egy embertársunk elfogyasztása a „civilizáltnak” nevezett társadalom egyik fő tabuja és szinte elképzelhetetlennek tartjuk, mai modern világunkban. Azonban nem volt ez mindig így és most sincs feltétlenül így a világ számos részén. Az emberevés gyakorlata – általában kulturális indokok miatt – jelenleg is megfigyelhető több csendes-óceáni szigeten, Ausztráliában és Közép-Amerika számos törzsében is. A kannibalizmus árnya azonban nem kerüli el a fejlett nyugati világot sem, elég csak a rotenburgi kannibál, Armin Meiwes 2001-es esetére vagy éppen a 2012-es miami zombi, Rudy Eugene támadására gondolnunk, aki drogok hatása alatt marcangolta szét egy hajléktalan, a 65 éves Ronald Poppo arcát. Kannibálok mindig is voltak és mindig is lesznek, mindig lesz olyan ember, aki igazgatónak találja embertársa húsának elfogyasztását. Nem a kényszer hajtja, élvezettel vág a húsba, hogy újabb felséges lakomát szolgáljon fel önmagának és saját démonainak egyaránt. Ilyen lény volt Karl Denke is, az „Elfelejtett Kannibál”…

Karl Denke 1870. augusztus 12-én született Oberkunzendorf-ban Alsó-Sziléziában, a mai Lengyelország területén, egy jómódú gazdálkodó család második gyermekeként. Karl gyengén tanult és 12 éves korában el is szökött hazulról végül mégis sikeresen elvégezte az általános iskolát. Az elemi után pedig egy kertész mellé szegődött tanulónak. Denke fiatal éveiről viszonylag kevés információ lelhető fel, azonban az bizonyos, hogy 25 éves volt mikor édesapja meghalt. A gazdaság irányítását bátyja vette át, Karl pedig az örökség ráeső részéből földet vásárolt. Azonban számításai nem valósultak meg maradéktalanul, rossz gazdálkodónak bizonyult ezért kénytelen volt eladni a vásárolt birtokot. Az így kapott összegből pedig sikerült egy kétemeletes házhoz jutnia Ziębice-ben, a Stawowa utcában.

Az első világháborút követő recesszió során azonban fel kellett élnie anyagi megtakarításait és így a házat sem tudta egyedül fenntartani, ezért ettől is meg kellett válnia, de bérlőként a házban maradt, és lakást bérelt a földszinten. A kisvárosban tisztességes embernek tartották, aki nyugodt, alsó-középosztálybeli életet él, segíti a koldusokat – néha még azt is megengedte nekik, hogy nála töltsenek egy-két hidegebb éjszakát – és megbecsült tagja a helyi egyházközösségnek is – ő orgonált a szentmiséken. A rendőrség is szimpatizált a férfival ezért még kereskedői engedélyt is kapott, húsboltot nyitott a házától nem messze, ahol bőrből készült termékeket és pácolt, csontozott „sertéshúst” is kínált megvételre az elégedett vásárlóinak.

Karl Denke, a társadalom megbecsült tagja, a közösség fontos fogaskereke… ez volt a férfi egyik arca. A jóságos, kedves ember. A másik arca azonban kegyetlen, embertelen és brutális. A valódi arc. A szörnyeteg, ami két évtized alatt közel 40 embert mészárolt le, fogyasztott el és a kikészített húsukat a boltjában árulta. Denke áldozatai elsősorban szegény utazók vagy hajléktalan nincstelenek voltak, életüket pedig általában baltával oltotta ki, majd később élettelen testüket kések és fűrészek segítségével darabolta fel és készítette elő elsősorban étkezésre és eladásra. A férfi álarca azonban nagyon jól működött, olyannyira jól, hogy egészen 1924. december 21-ig a gyanú árnyéka teljesen elkerülte a kannibált. Azon a napon azonban történt valami. Egy rémült, vérző férfi rohant be a városi rendőrségre. Vincenz Oliver, egy csavargó volt, aki azzal vádolta meg a köztiszteletben álló Denke-t, hogy rátámadt és egy csákánnyal megpróbálta megölni. A rendőrök nem hittek neki, az orvosi vizsgálat azonban bebizonyította, hogy a férfi sérüléseit valamilyen nehéz vágóeszközzel okozták. Ez pedig elég volt a hatóságnak ahhoz, hogy letartóztassák Denke-t, aki elismerte, hogy megtámadta a férfit, azonban önvédelemre hivatkozott, mivel betörőnek vélte. További kivizsgálásra bent tartották, ahol december 22-én, a hajnali órákban önkezével vetett véget életének, felakasztotta magát. Ekkor még a rendőrök nem értették a történteket, nem értették, hogy az általuk is ismert és kedvelt férfi, hogy tehetett ilyet egy másik emberrel és azt sem, hogy magával miért végzett. Pár nappal később, december 24-én látogattak csak el Denke házához, amit azonban ott találtak arra egyikük sem lehetett felkészülve…

Az alábbiakban Friedrich Pietrusky, német halottkémnek és egyetemi tanárnak valamint az akkori Breslaui Orvostudományi Intézet vezetőjének az üggyel kapcsolatban 1926-ban publikált jelentése olvasható.

„Denke házának átkutatása során csontokat és húsdarabokat találtak. Utóbbiakat egy fából készült hordóban, sóoldatban találták meg. Összesen tizenöt darab húsdarabot találtak, a bőrt nem távolították el. Két darab mellet találtak, mindkettő szőrrel borított. A törzset középen vágták el, három ujjal a köldök felett, oldalirányban egészen a lapocka szélének vonaláig. Az elülső darabon a köldök tisztán látható. A fennmaradó darabok az oldalsó és hátsó részekhez tartoznak. A legnagyobb darab 20x40 centiméteres. Különösen feltűnő egy nagyon tiszta anus mindkét farpofával.

A hús barnáspiros és nem tűnik úgy, hogy a test sok vért vesztett volna. A hátoldalán látható enyhe kékes elszíneződés és hullafolt, ami arra enged következtetni, hogy a testet a halál beállta után darabolták fel.

Nincs bizonyíték arra, hogy a test reagált volna a vágásokra, az áldozat azok ejtésekor már nem volt életben. Mindazonáltal hiányzott néhány bőrdarab és izom a nyakból, a végtagok, a fej és a nemi szervek. Sem a sérülések, sem a halál oka, sem pedig a gyilkos fegyver nem azonosítható.

Három közepes méretű, mártással töltött edényben bőrrel és emberi hajjal borított főtt húst találtak. A hús rózsaszín és puha volt. Mindegyik a gluteális tájékról lett eltávolítva. Az egyik edény csupán félig volt tele, valószínűleg Denke röviddel a letartóztatása előtt fogyasztotta el.

A harmadik edényben nagyszámú emberi bőrdarabot és aorta maradványokat találtak zselatinba ágyazva, a szobájában lévő asztalon borostyánszínű zsiradékot találtak, amely emberinek tűnt, a biológiai teszt kis mértékben, de emberi fehérjék mutatott ki.

A fészerben, a húsdarabok mellett egy hordóban tisztított csontokat is találtak, amiket előzetesen valószínűleg meg is főztek. A vizsgálat során felfedeztek hat alkarcsontot, amik legalább három emberhez tartoztak. A fészer mögött további nyomokat is feltártak. Egy láb darabját találták meg a Denke által ásott kis medencében valamint további csontvázakat fedeztek fel a közeli erdőben.

Vizsgálatra az alábbiakat küldték át nekünk:

- tizenhat combcsont, közülük egy pár rendkívül erős, egy pár nagyon vékony, hat további pár és két bal comb

- tizenöt közepes méretű hosszú csont

- négy pár könyökcsont

- hét alkarcsont felső rész

- kilenc alkarcsont alsó rész

- nyolc alsó könyökcsont

- egy pár felső lábszárcsont rész

- egy pár alsó könyökcsont és alkarcsont, amik továbbra is jól kapcsolódnak

- egy pár felső karcsont és csontvégződés

- egy pár kulcscsont

- két lapocka

- nyolc sarok és bokacsont

- százhúsz ujj és ujjperc

- hatvanöt láb és kézcsont

- öt teljes bordacsont és százötven bordacsont darab

Néhány kivételtől eltekintve minden csont könnyű, porózus és zsír nélküli.

Az erdőben találtak egy gerincrészt és négy darab, tisztított férfi medencecsontrészt, az egyiknek az oldalán fűrészelés nyomait fedeztük fel. Egy darab koponyacsont is előkerült, láthatóan törött és szintén fűrészelés nyomait viseli magán. Tekintettel a csontok állapotára feltételezhető, hogy az egyik áldozat erős testfelépítésű volt, két másik finomabb csontszerkezetű és egy másik áldozat pedig coxa vara-ban (veleszületett csípőízület betegség) szenvedett…

A csontok vágófelülete göcsörtös, mintha a vágáshoz tompa tárgyon keresztül fejtettek volna rájuk erőt, valószínűleg baltát vagy kalapácsot használva. Néhány csontot fűrésszel vágtak el másokon kés által ejtett vágások láthatóak.

A fentiek alapján megállapítható, hogy a nekünk küldött csontok legalább nyolc emberhez tartoztak.”

A későbbiekben még több áldozat földi maradványait találták meg, még a Második világháború után is találtak csontokat. Később zsákokban és tárolóedényekben háromszázötvenegy fogat is találtak, amik alapján a vizsgálatot végző professzor – óvatos becslés alapján – a lehetséges áldozatok számát 25 főre becsülte.

Későbbi kutatások kimutatták, hogy Denke emberi bőrrel és zsiradékkal is kísérletezett, utóbbiból különböző szappanokat is megpróbált gyártani. A férfi nadrágtartói közül 3 pár emberi bőrből készült. A nadrágtartók 6 centiméter széles és 70 centiméter hosszúak voltak. A lakásában negyven nagyobb és kisebb ruhahalmot is találtak, ezek vizsgálata nem vezetett eredményre. Denke lakhelyén érmegyűjteményt, személyi igazolványokat és egyéb okiratokat is találtak. Ezen iratok között fedezték fel a ziębice-i kannibál halállistáját. Az akkurátusan vezetett jegyzetek harminc férfi és nő nevét tartalmazták, minden név előtt egy dátummal – valószínűleg a halál időpontjával. A női áldozatoknak csak a keresztneve szerepelt, a férfiak feljegyzései gyakran tartalmazták a születésük idejét, tartózkodási helyüket és státuszukat is.

A lista kronologikus sorrendben készült viszont a számozása a 11-es számmal kezdődik, az utolsó helyen pedig csak egy dátum szerepel, név nélkül. Ez arra enged következtetni, hogy több áldozat is volt és a következő gyilkosságát is kitervelte már. Az egyik név mellett a test súlyát a következő képen jelölte meg a kannibál:

„halott: 122, meztelen 107, kibelezve: 83”

Dr. Pietrusky jelentése tovább folytatódik, de Denke személyiségével kapcsolatban csak részinformációkat tartalmaz. Gyermekként butának gondolták, nem teljesített jól az iskolában és csak hat éves korában kezdett beszélni. Felnőtt éveiben – kivívott státuszának hála – legtöbben közömbösek voltak vele szemben, szexuális beállítottságáról is kevés információ maradt fent, egyes emberek azt állították róla, hogy „se nem férfi, se nem nő”. A családjával később készült riportok alapján tudni lehet, hogy nem tartották erőszakos természetű embernek, inkább butának és rendkívül falánknak. A bátyjánál elköltött egyik vacsora alkalmával 1 kilogramm húst fogyasztott el…

Amikor szembesülünk az emberségüket teljesen levetkőző szörnyetegekkel és kegyetlen tetteikkel, félelemmel vegyes kíváncsiságot érzünk. Legalább annyira vonzanak minket, mint amennyire taszítanak. Hajlunk arra, hogy általuk mi is megszabadulhassunk – ha csak egy pillanatra is – azoktól a gátlásoktól és tabuktól, amiket a társadalom és a civilizáltnak gondolt világ belénk sulykolt és mindent el is követ annak érdekében, hogy ezeket meg is szilárdítsa személyiségünkben. A gyilkosokról szóló híradásokban, cikkekben pedig talán mi is belefeledkezhetünk egy pillanatra elménk sötétebb tónusaiba. Eljátszhatunk a gondolattal, hogy mi milyen módon tennénk kárt azokban, akik az idők során fájdalmat, kellemetlenséget okoztak nekünk. Ex-barátok/barátnők, munkatársaink, tanáraink, osztálytársaink, barátaink, főnökeink. A brutális részletek, a kegyetlen képek. Mind-mind saját démonjainkat táplálják. Abban a néhány pillanatban, mikor reméljük, hogy nem látja senki talán egy halvány mosoly is feltűnik arcunkon… hiszen nem tesszük meg, nem ártunk senkinek. Elfojtjuk saját szörnyetegeinket és csak néha dobunk be egy-egy koncot elszigetelt zárkájuk etetőnyílásán… óvatosan, félelemmel vegyes kíváncsiságot érezve… mi lenne, ha kinyitnám az ajtót?

A kérdést Denke esetében tett követte. A lény pedig csontos ujjaival azonnal berántotta őt a magához és a keblére ölelte, hogy aztán soha többé ne eressze el. Ez volt a férfi döntése. Ő a sötétséget választotta, azt a sötétséget, ami körülbelül 40 embert nyelt el csillapíthatatlan étvággyal.

Karl Denke-ről kevés információ maradt fenn. Személyisége rejtély. Nem volt szörnyű gyermekkora, nem bántalmazták, nem érte súlyos veszteség. Amiket tudni vélünk vele kapcsolatban az mind a hozzátartozók és a körülötte élők beszámolóiból sejthető. Ezek a halála után készültek és – a körülmények tekintetében – rendkívül elfogultak. A szakvélemények szerint tettei mögött nem húzódott meg szexuális indíttatás, bestiális cselekedetei sokkal inkább valamilyen groteszk racionalitás mentén húzódtak meg. Bár nagy sikereket nem ért el sem az iskolapadban, sem pedig magánéletében mégis talált valamit, ami célt adott az életének. Jövedelemhez és élelmiszerhez is juttatta. A jól szituált polgár, Karl Denke saját maga választotta útját, ami egyenesen a pokolba vezetett. Ez volt élete értelme. Ezért létezett. A hús és a vér útja volt az övé. Az első bizonytalanul elfogyasztott húsdarabtól egészen a precízen elkészített lakomákig és az azon a bizonyos december 21-én elfogyasztott utolsó vacsorájáig. Éhség, hús, vér és halál. Ezt hagyta hátra. Nem volt lehetőség sem megismerni indítékait, sem személyiségét. Nem adott rá lehetőséget. Olyan árny lett belőle, ami egykoron mellé is szegődött és hajszolta egyre csak tovább és tovább, a racionalitás peremvidékein túlra. Alakja csak halványan dereng át az elmúlt évszázadon. Vigyorgó fenevad, rothadó hússal fogai közt. Fejszéje azonban még most is képes átvágni az idő fonalát, hogy emlékeztessen minket…

Emlékeztessen minket arra, hogy a szörnyeteg valódi. Gyermekünk szemébe nézve megnyugtathatjuk, hogy nincs mitől félnie. Nincs rém az ágy alatt, nincs szörny a szekrényben. És csendben fordulhatunk el, mert mi már tudjuk, ezeket a helyeket már régen elhagyták. Máshol várják őt és talán minket is. Az iskola előtt, a bevásárlóközpontban, a buszon, a metróaluljáróban. Ott vannak, és csak azért hezitálnak, mert még nem biztosak abban mikor nyissák ki saját démonaik zárkájának ajtaját…