A katolikus kánonban Léviták könyvének nevezett ószövetségi szent irat Mózes harmadik könyve, amely az áldozatokra, a megtisztulási folyamatokra és az ünnepekre vonatkozó kultikus előírásokat tartalmazza. A könyv ma ismert formája Kr.e. 538 és 332 között alakult ki. A frigyládát őrző szent sátor körüli munkával megbízott férfiak – Áron fiai és leszármazottjai – voltak a léviták. Azok, akiknek a legnagyobb tisztaságban kellett élniük, életüket és lelküket Isten és a Hit szolgálatába állítva. Joggal merül fel bennünk az a kérdés, hogy mi köze az Ószövetség egyik könyvének a horror műfajához? Nos, az ebben a könyvben foglalt – napjainkig vitatott – passzusai (18:22 és 20:13) gyakorlatilag a homoszexuális kapcsolatok elleni erőszak előképei. Ezek fényében a címválasztás elég bátor húzás az önmagát LMBTQ+ horrorként definiáló film alkotóitól. Adrian Chiarella, ausztrál rendező azonban erős atmoszférát épít filmjében és a meglepően rövid – 88 perces – játékidő ellenére is jól kerekíti le a történetét, azonban a műfaji jellegzetességek elhanyagolható száma és film egésze sokkal inkább egy coming-of-age film és egy pszichológiai színezetű kapcsolati dráma körvonalait vetíti a nézők elé, ez utóbbiak valamelyikeként tud jól funkcionálni a mozi, horrorként kevésbé.

Naim (Joe Bird) apja halálát követően édesanyjával egy Victoria állami ausztrál kisvárosba költözik, ahol megismerkedik Ryan-vel (Stacy Clausen). A két fiú között kezdetben vonzalom, majd szerelmi kapcsolat is kialakul. Naim azonban szemtanúja lesz annak, hogy Ryan a helyi lelkész fiával, Hunter-vel (Jeremy Blewitt) is közelebbi kapcsolatba kerül, ezért féltékenységében kétségbeesett lépésre szánja el magát és elárulja a két fiú kapcsolatát a lelkésznek. Az evangélikus keresztény közösség vezetője ekkor gyógyítót (Nicholas Hope) hív, aki megmentheti a fiatalokat a tisztátalan gondolatoktól és tettektől. A rituálé során egy entitás szegődik a fiúk mellé, aki mindig annak alakját ölti magára, akit a legjobban szeretnek, és akire vágynak, ha nem fordulnak el egymástól, végül végez velük…

Chiarella első nagyjátékfilmes rendezésén nem látszik, hogy most bontogatja szárnyait a direktor. Biztos kézzel, egy plasztikus vízió nyomvonalán haladva dirigálja a színészeit. Az ausztrál kisváros kulisszái közé helyezett történet jól felépített és fokozatosan bontakozik ki, a rövid játékidő ellenére is hagy időt a karakterépítésre és a szereplők közti dinamika változásait is érzékletesen prezentálja. Azonban egy helyen megbicsaklik, ugyanis a túlvilági entitás mibenlétéről rettentően kevés információt szolgáltat és nem is használja azt elégszer ahhoz, hogy markáns alakjává válhasson a filmnek – ez pedig csak abban az esetben nem minősülne hibának, ha kellően fenyegető lenne a jelenléte, hiszen az ismeretlentől való félelem egyike a legelemibb iszonyatoknak, amit csak átélhetünk. Ezek hiányában távoli fenyegetéssé válik, ereje a nézők számára megkopik, körvonalai elhalványodnak.

Az entitás jelenléte a film játékidejének csupán a töredékét teszi ki és sajnos eredetisége is megkérdőjeleződik bizonyos pontokon. Folyamatosan olyan érzésem volt, mintha a ’14-es It Follows napjainkra fazonírozott változatát látnám – zavarba ejtő párhuzamok fedezhetőek fel a két alkotás között. Ugyanakkor a Gyógyító rítusa egy felettébb érdekes aspektusa a filmnek, sokkal kevésbé misztikus, mint amire egy ilyen alkotásban számítanánk. Inkább tűnik egyfajta hipnoterápiának, hasonlatos azokhoz a kísérleti programokhoz, amik hasonló átnevelésre tett próbálkozások voltak az ’50-es és ’60-as évek Amerikájában, a hírhedt MKUltra projekt idején. A film ezen szálának elmélyítése sokkal érdekesebbé varázsolhatta volna a mozit, így azonban sajnálatosan elmulasztott lehetőség maradt.

A film főbb karaktereit alakító színészek jól teljesítenek, azonban a gárda legjobbja a Ryan karakterét megformáló Stacy Clausen. A színész remekül alakítja az érzelmei és a környezete által támasztott elvárások között lassan felőrlődő tinédzsert, valamint a Ryan képét magára öltő entitás agresszív jellemét is példásan prezentálja. Viszont azt is el kell ismerni, hogy a film leghálásabb szerepét ő kapta. A Naim-ot alakító Joe Bird is hiteles a szerepben, de róla nem mondhatóak el hasonlók, mint kollégájáról. Az egész film alatt gyakorlatilag csak a rémült és szomorú srác megformálása volt a feladata, amit bár jól teljesít még sem sikerült meggyőznie arról, hogy színészi eszköztára túlmutatna egy ilyen karakterszerepen. Az operatőri munkáról viszont csak elismerően tudok nyilatkozni. A táj, a beállítások, a használt szűrők, mind-mind remekül erősítik a fojtogató atmoszférát. Ez a hangulat pedig egyértelműen a film legjobb része.

Milyen film a fentiek fényében a Leviticus? Egy biztos, megosztó darab. A meleg pár kálváriája ugyanis vállaltan egy bizonyos célközönséget próbál megszólítani. És bár fontos kérdéseket feszeget, valamint hősei hányatatott sorsába is betekintést enged, mégsem éreztem úgy, hogy képes lenne közelebb hozni őket a szélesebb nézői tömegekhez. Ennek pedig legfőbb oka az az önként viselt skarlátbetű, amit a fiúkhoz hasonlóan, a film is zászlójára tűz. Kicsit oly módon, mint, ahogy azt több alkotó is tette az elmúlt években. Miért? Mert trendi? Mert PC? Ezt szerintem nagyon félreértik a filmesek. Egy történet, egy szerelmes pár, egy hős nem attól lesz jelentőségteljes, mert meg akar – és meg kell – felelni bizonyos elvárásoknak. Saját jogán válik azzá. A komplex írásnak, a jó színészi játéknak, a sztori mondanivalójának köszönhetően. A film megosztó jellegét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy értékelései a kiváló-átlagos tengelyen minden spektrumát lefedik. Bizonyos fórumok az év horrorfilmje címmel is illették már. Ez pedig hatalmas túlzás. Ugyanis, ha a képletből kivonjuk a film főhőseinek nemi orientációját, akkor egy közepes alkotást kapunk, halvány It Follows utánérzéssel megfűszerezve. Ez pedig – ha akárcsak az idei év alkotásainak fényében tekintünk is rá – csalódást keltően kevés…