Az elmúlt közel nyolc évben rengeteg időt töltöttem sorozatgyilkosok ügyeinek tanulmányozásával. Megismertem szociális hátterüket, éltük hullámvölgyeit, tetteik borzalmas részleteit és – talán – lelkük egy sötét darabját is. Ezekben az években 15 sorozatgyilkost mutattam be az oldalon – sajnos a munkám miatt jelenleg nem tudok annyi időt szakítani ezekre az írásokra, mint amennyit szeretnék – de már készül a következő cikk is. Egy ilyen bemutató megszületése rendkívül sok időt és energiát emészt fel – terjedelmétől függően. Számomra ugyanis a Miyazakihoz vagy éppen Kemperhez hasonlóak többek szimpla szörnyetegeknél. Az eseteikkel és tetteikkel töltött hosszú órák alatt – ami személyenként akár a 14-16 munkaórát is elérheti, az adatgyűjtésen felül természetesen – rendkívül mélyre próbálok ásni személyiségük rejtett vagy rejtettnek vélt zugaiba is. Írásaim nem csupán visszhangjai néhány felszínes oldal sekélyes információhalmazának, sokkal inkább lenyomatai egy adott gyilkos rezgéseinek. Nem csak a tetteik vagy azok brutalitása a fontos. Sajnos ezt a legtöbben hajlamosak elfelejteni, szörnyetegként, megtestesült gonoszként könyvelve el azt, aki egykoron hozzájuk hasonlóan érző ember volt. Így könnyebb feldolgozni a fájdalmas valóságot, ahogy ítéletet is sokkal könnyebb hozni. A Szörnyeteg ugyanakkor nem született annak, a legtöbb esetben torzulásainak katalizátorai a „normális” élet színfalai közt keresendők. A közvetlen környezet, a család és a társak között. A torzulás okai pedig legalább annyira fontosak, mint a személyiség, az individuum, amit azzá a Rémmé formálnak, amitől mindig is tartottak. Számomra ezért örömteli az, ha olyan filmes alkotással találkozok, ami hozzám hasonló alapossággal igyekszik megmutatni az Embert is a Szörnyeteg mellett. Egy ilyen remek alkotás volt a 2022-ben debütált, elemi erejű Netflix-sorozat a Monster: The Jeffrey Dahmer Story. A széria – és a zseniális Evan Peters – remekül ragadta meg Jeffrey személyiségét bemutatva annak minden rezdülését, húsba vágó, sokkoló élményt nyújtva ezzel az érdeklődőknek. Páratlan alkotás volt, az egyik legjobb a témában. Sajnos azonban, ahogy ez általában történni szokott, a második – a Lyle és Erik Menendez által elkövetett gyilkosságot bemutató – évad már nem sikerült annyira jól. Valószínűleg ezt a készítők is érezték ezért, visszatérve az eredeti formulához, ismét egy hírhedt gyilkos alakját helyezték az aktuális évad fókuszába. Edward Theodore Gein a XX. század egyik legismertebb gyilkosa, amit nem tettei számának, hanem sokkal inkább azok jellegének köszönhet. A két gyilkosságban elítélt, mentálisan beteg Gein ugyanis azzal sokkolta az ’50-es évek Amerikáját és a világot is, hogy áldozatai – Mary Hogan és Bernice Warden – valamint kihantolt holttestek – állítása szerint kilenc nő – bőréből különböző ruhaneműket, csontjaikból pedig használati tárgyakat készített magának. Ed a közhiedelmekkel ellentétben azonban NEM volt sorozatgyilkos. Csupán egy háborodott elméjű férfi, aki anyja halála után minden kontrollt elvesztett önmaga és vágyai felett. Mégis tetteinek bizarr mivolta olyan médiavisszhangot generált, ami örökre bevéste nevét az emberiség történelmébe és személye olyan filmes antagonisták ihletőjeként szolgált, mint Norman Bates, Leatherface vagy éppen Buffalo Bill. Ed történetét adaptálta ezúttal a képernyőkre a Ryan Murphy Productions és a széria showrunnere és írója, Ian Brennan.

Ed (Charlie Hunnam) anyjával él egy elszigetelt plainfield-i farmon, életét pedig a nő zsarnoki szigora és vallási tanításai töltik ki. A férfi ébredő szexualitása és bizarr vonzalmai mélységes dühöt váltanak ki az idős asszonyból, aki szinte minden társas kapcsolattól – de főleg a női nem képviselőitől – igyekszik elzárni fiát. Anyja halálát követően Ed számára kinyílik ugyan a világ, de elfojtott vágyai egyre szélsőségesebb tettek végrehajtására sarkalják. A kezdeti hullarablást és csonkításokat később már gyilkosságok váltják fel. Az józan ész lassan semmivé foszlik, hogy utat engedjen az őrület groteszk, vigyorgó ábrázatának…

Véleményem szerint a fentieknél hosszabb történeti összefoglalóra nincs is szükség, hiszen Ed személye annyira közismert, hogy szinte mindenki halott már róla vagy szörnyű tetteiről. Sajnos ez az állítás azonban csak részben igaz a sorozat alkotóira. Brennan fogta az alapvetően sokkoló tényeket és „sorozat-kompatibilissé” varázsolta azokat – fájóan felhígítva, rettentően kiszínezve. A rideg valóság azonban az, hogy Gein történetében egyszerűen nincs annyi tartalom, ami ki tudna tölteni egy nyolc részes, összességében közel 480 percnyi játékidőt. Egy sokkal rövidebbre szabott, a Dahmer-i megközelítést preferáló széria esetében most új csillagot avathatnánk. Sajnos azonban erről szó sincs. Az filmesek túlzó, az alkotói szabadságtól fűtött szélsőséges víziója a sorozat egyik fájó pontja. Ed popkultúrára gyakorolt hatásait hosszú perceken, összességében részeken keresztül követhetjük nyomon. Ez a Psycho esetében még üde színfoltnak is tűnhet, azonban már akkor is érezzük, hogy a fókusz áthelyezése Eddie személyéről és történetéről, Hitchcock klasszikusának gyártási körülményeire, majd annak utóéletére szinte teljesen felesleges. Nem hozzátesz az élményhez, sokkal inkább elvesz belőle. És ugyanez elmondható a Texas Chain Saw Massacre betétekről, nem is beszélve az olyan felesleges szekvenciákról, mint Tobe Hooper láncfűrészes fantáziálása… Ez volt az a pillanat, amikor éreztem, hogy valami nagyon félrecsúszott az alkotókban. Bár a miértjét és szinte kötelező jellegét megértem, mégsem tudtam azonosulni ezzel a koncepcióval.

Ugyanis ha képesek lettek volna csak az emberre, az őrültre, a gyilkosra, a szörnyetegre, vagyis csak Eddie-re összpontosítani akkor egy remek darabbal bővült volna a gyilkosokat bemutató alkotások listája. Ez már csak azért is szívszorító, mert a széria akkor funkcionál igazán jól, amikor Gein-t látjuk a képernyőn. Rezdüléseit, érzelmeit, szociális esetlenségét, életének drámai pillanatait és az anyja halálát követő eluralkodó őrületet. Ezek a képek olyan nyomasztóan sűrű atmoszférát képesek teremteni, hogy szinte a bőrünkön érezzük a Gein farm metsző hidegét, ahogy Eddie-vel együtt érezzük a halál semmivel össze nem téveszthető, orrfacsaró bűzét is. Zseniális képsorok ezek, az őrület kézzel fogható, celluloid szalagokra vésett kvintesszenciái.

És ezen képsorok nyomán jutunk el a széria legfájdalmasabb aspektusához. A bevezetőben említett TÉNYEKKEL szinte totálisan szembefordulva Gein-t is fazonra szabták az alkotók. A kezdeti, már-már értelmi fogyatékos Ed-ből az elfojtott vágyak és anyja halálának hatására fokozatosan egy – a modern értelmezésnek megfelelő – sorozatgyilkost, majd nekrofil ragadozót, kannibált és végül egyfajta sorozatgyilkos titánt kreálnak, aki példaképe és ihletője a hozzá hasonlóaknak. Nem is beszélve a TELJESEN FIKTÍV szerepvállalásáról Ted Bundy letartóztatásában!!! Hogy micsoda???!!!??? Ez nálam már túlmutatott a befogadhatóság határán… Csak hogy tisztán lássuk a helyzet súlyosságát. Eddie nem volt sorozatgyilkos – bár több esetben is felmerült a neve, az egyetlen, amivel még vádolták, az a bátyja megölése volt és bár testvére halálának körülményei gyanúra adtak okot végül mégsem nyert bizonyosságot Gein érintettsége. A szériában ez egyértelmű tényként kerül bemutatásra. Nekrofília és kannibalizmus. A sorozatban mindkét társadalmi tabu áthágása rendkívül érzékletesen bemutatásra kerül. Az előbbi a Gein ház konyhájában egy pár napos tetem megbecstelenítésén keresztül, utóbbi pedig egy kellemes, szomszédokkal elköltött közös étkezés során. A tény az, hogy Ed mindig is tagadta azt, hogy evett volna a holttestekből, ahogy az sem bizonyított, hogy vadhúsként emberi maradványokat adott volna a szomszédainak. Hasonlóan téves a nekrofília vádja is. A kihallgatások során Eddie ezeket a tetteket is következetesen tagadta – azonban az ok, amiért állítása szerint nem közösült a holttestekkel egyáltalán nem emelkedett erkölcseiről tanúskodik, egyszerűen zavarta őt a bomló testek szúrós, átható szaga. És el is jutunk a sorozat legmegkérdőjelezhetőbb és legzavaróbb pontjához. Sokan – tévesen – azt feltételezik, hogy Ed rendkívül alacsony intelligencia hányadossal rendelkezett és szellemileg gyermeki szinten rekedt meg. Ez valójában nem igaz, átlagos IQ-ja volt és bár szociális képességei fejletlenek voltak és csupán elemi iskolába járt mégis környezetéhez képest tájékozottnak számított, olvasni kifejezetten szeretett. DE. Az, hogy a sorozat utolsó részeire – mikor már elmegyógyintézeti büntetését tölti – gyakorlatilag egy gyilkos zsenit formálnak belőle, aki amellett, hogy számtalan gyilkost inspirál, még segít is a hatóságoknak elfogni Amerika egyik legismertebb sorozatgyilkosát... Ráadásul mindezt egy árulkodó levélnek, újságcikkeknek és puszta következtetéseknek köszönhetően… Fájdalmas volt látni, hogy a Dahmer által lerakott alapokból ide jutott a Monster sorozat. A befektetői és a nézői elvárásoknak meghajló alkotók megalkották azt az Ed Gein-t, aki bár távol áll a valós személytől, de igazi Szörnyeteg és, ami a legfontosabb, könnyen eladható. A nézők megkapják a Leatherface-be öntött Norman Bates karakterét, aki egyszerűen minden sorozatgyilkosok alfája és omegája. Annak ellenére is erőltetve ezt a koncepciót, hogy – néhány kirívó esettől eltekintve – a sorozatgyilkosok tettei egyéniségük lenyomata is egyben. "Karrierjük" során fejlődve érik el azt a – gyakran vallási fanatizmusnak is tekinthető – már-már rituális színezetű cselekvési mintát, amitől nem, vagy csak minimális mértékben hajlandóak eltérni. A sorozat ferdítéseihez és a nyilvánvalóan szenzációhajhász prezentálásukhoz csak gratulálni tudok az alkotóknak… Remélem, a következő évadban már nem ezek lesznek a prioritások.

A fenti fájdalmas hibák mellett azonban meg kell említenem a sorozat érdemeit is. Mint azt már a fentiekben is megfogalmaztam, Ed magányos őrületének bemutatása rendkívül jól sikerült. A valóság és a gyilkos fantázia, a normalitás és a színtiszta téboly határainak elmosása zseniális lett. Az operatőri munka is remek, a sorozat képei szinte berántják a nézőt és arra kényszerítik, hogy ne forduljon el, még akkor sem, amikor olyan történések zajlanak a szemei előtt, amiket sosem szeretett volna látni. A széria legnagyobb pozitívuma azonban minden kétséget kizáróan a címszerepet alakító Charlie Hunnam. A színész láthatóan annyi munkát fektetett a szerep megformálásába, ami szinte emberfeletti. Hidegrázós a jelenléte – főleg azokban a szekvenciákban, amik hitelesen mutatják be Gein-t, az embert. A karakter megformálása példátlan, az az alázat, ahogy Eddie személyiségéhez nyúlt pedig példaértékű. Ott a helye Evan Peters Dahmere mellett. Nem lennék meglepve ha Gein megformálásáért díjaznák a tehetséges színészt.

Milyen lett a The Ed Gein Story? Hitelességet csak nyomokban tartalmazó, az alkotói szabadság határait semmibe vevő, az elvárásoknak megfelelni akaró középszer. Se több, se kevesebb. Egy olyan festő látomása, aki minden színt fel akart vinni a vásznára, de mivel tudta, hogy támogatóit sokkolnia is szükséges, eltúlozta a fekete, a vörös és a zöld használatát is. A végeredmény bár hatásos lett, mégis érződik rajta az egyensúly felbomlása. Valószínűleg így is fizetnek majd érte, de a híres galériák falát elkerüli majd, hogy végül egy gyűjtő falán végezze, néhány bőrből készült dísztárgy társaságában. Az alkotók azt tették Eddie-vel, mint az egykori sajtó, ami öntötte magából a szenzációt, a borzalmat, amire Amerika vágyott. Hét évtizeddel később a filmesek megismételték ugyanezt. A tényeken nyugvó alapokat híresztelésekkel, lázálmokkal és vérrel hígították fel. Ez kell a népnek. Itt van minden, amitől rettegni akartok. Tessék-tessék. Mindez csupán egy gombnyomásra van. Ez pedig rendkívül szomorú. Nem számít az ember, csak a Szörnyeteg és a köré épített brand… A téma, ahogy maga Eddie is, ennél sokkal többet érdemelt volna. Az utolsó részben ezt maga Gein fogalmazza meg remekül. „Nem számít, hogy jobban leszek-e vagy rosszabbul. Senkit sem érdekel. Ez csak a büntetés.”

IMDb