1984-ben egy legenda született, amikor is a Troma stúdió elhozta nekünk a Toxikus Bosszúállót. Egy film és egy karakter, amik örökre beleégtek a horror, grindhouse és trash rajongók elméjébe és szívébe. A Toxikus Bosszúálló tökéletesen egybeolvasztotta mindazt az olcsó, gátlástalan, határokat nem ismerő és sokszor undorító őrületet, ami az egész Troma stúdiót jellemezte, és annak legnépszerűbb és legismertebb darabjává vált. Ez a film egy teljes másfél órán át tartó elmebeteg hullámvasút, egy igazi eszelős, felnőtteknek készült élőszereplős rajzfilm, és épp ez a groteszk bája tette utánozhatatlanná. A nagy népszerűség még három folytatást is eredményezett, ám a kétezres évek beköszöntével, a Troma stúdió fénykora is leáldozott, és vele együtt a jó öreg Toxi karrierje is véget ért. Egészen mostanáig, hiszen néhány éve már felröppentek a pletykák, hogy egy vadiúj Toxikus Bosszúálló film fog készülni, méghozzá Peter Dinklage főszereplésével. Alapjáraton elmondhatjuk, hogy ha valamiből nem volt szükségünk remake-re, akkor az bizony a Toxikus Bosszúálló. Már csak azért sem, mert jelen korunk visszafogott és nem kicsit prűd világában azt a gátlástalan, eszelős őrületet, amit 1984-ben kaptunk, már nem lehet ugyanúgy megcsinálni, még a zsáneren belül sem. Épp ezért nem kevés aggodalom volt az új film körül, pláne, hogy a megjelenés is csak folyamatosan halasztódott, míg végül idén már végre a nagyközönség elé kerülhetett. Teljesen jogos itt a kérdés, hogy vajon az új Toxi mennyire méltó a régi nagy, mocskos hírnevéhez?

Winston Gooze (Peter Dinklage) egy egyszerű kis takarító egy nagy vegyi üzemben, aki egyedül neveli mostohafiát (Jacob Tremblay). Ám amikor megtudja, hogy gyógyíthatatlan agydaganata van, és maximum egy éve van már csak hátra, úgy dönt, hogy sürgősen pénzre van szüksége. Először a titokban korrupt és kétes ügyekkel foglalkozó főnökéhez, Bob Garbinger-hez (Kevin Bacon) fordul segítségért, ám amikor az elutasítja őt, Winston egy elkeseredett lépésre szánja el magát. Kirabolja a munkahelyét. Ám pechjére menekülés közben összefut egy újságíróval (Taylour Paige), aki a főnöke piszkos ügyeit akarja lebuktatni, illetve az őt üldöző bandával, akik végül Winstont lövik fejbe, testét pedig egy vegyi hulladék anyaggal teli medencébe dobják. Ám ennek hatására Winston megváltozik, erősebbé és szívósabbá válik, bár a külseje eléggé eltorzul. Ő lesz a Toxikus Bosszúálló, aki felveszi a harcot a várost fenyegető bűnözőkkel, élükön Garbinger-rel.

Ez a film elég érdekes helyzetből indult. Az már egyből látszott, hogy még egy olcsóbb produkcióként, de még így is valamennyivel több pénzt költöttek rá, mint az eredeti Toxikus Bosszúállóra, ráadásul elég nagy neveket sikerült megszerezni hozzá, hiszen itt van nekünk Peter Dinklage, Kevin Bacon, és még Elijah Wood is (aki úgy néz ki, mintha Frodo végül még is megtartotta volna az egy gyűrűt). A későbbi előzetesek és promo anyagok igyekeztek biztosítani minket, hogy az eredeti film őrült, tróger, olcsó, és vérgőzös stílusa megmarad, és végül ez így is lett. Valamennyire. Azt már most nyugodtan előre lehet bocsátani, hogy a film eléggé véres, és egyáltalán nem finomkodik a visszataszítóbb, vagy agybeteg pillanatokkal sem. Bár igaz, hogy ezek itt nincsenek jelen végig az egész film alatt, inkább néhány kiemelt pillanatot szán erre a cselekmény, de akkor rendesen megkapunk mindent. A gyilkosságok és egyéb elhalálozások eléggé véresek. Kapunk itt szétloccsanó fejeket, és levágott végtagokból spriccelő vért. Ezzel tényleg nem finomkodtak a készítők, max tényleg csak annyi, hogy ezekből nyugodtan kaphattunk volna még többet is. Hasonló a helyzet a tromára jellemző, úgynevezett bátrabb jelenetekkel. Bőven kapunk pár rajzfilmesen eltúlzott és beteg karaktert és jelenetet, ám ezek sincsenek olyan nagy számban, mint számítanánk rá. Az eredeti film finoman szólva sem volt politikailag korrekt, és tonna számra voltak benne a határfeszegető jelenetek, itt viszont a határfeszegetés éppen, hogy csak megtörténik. Persze, van egy pár groteszk és undorító jelenetünk, olyan ötletekkel is, mint, hogy Toxie savasat hugyozik (egy jelenetben még a deformált hímtagját is láthatjuk), de ezek is csak néha fordulnak elő a megszokott vérengzések és groteszk karakterek között. Még a korábbi filmekre jellemző meztelenség is csak egyetlen jelenetben jön elő nagyon rövid időre. Illetve jó pár sztereotipikus karaktert kapunk, és az eredeti filmhez híven ez is bemutatja a korrupció és a környezetszennyezés káros hatásait a maga szatirikus módján, de úgy igazán senkinek sem szúr oda. Mindig csak egy kicsit lépi át a határokat, de úgy igazán messzire nem merészkedik.

Ami igazán meglepő volt számomra, hogy ez a film több ponton viszonylag komolyabban veszi magát. Félreértés ne essék, nem megyünk át komoly drámába, ez továbbra is egy elborult trash akció-vígjáték horror elemekkel, viszont az eredeti filmmel ellentétben itt bőven vannak komolyabban vehető pillanatok. Alapjáraton egy sokkal koherensebb történetet próbál elmesélni. A riporternő mellékszála, aki le akarja buktatni Garbinger ügyleteit, olyan, mint egy lazább thriller vonal, és ott elég kevés poénkodás zajlik. Maga ez az egy karakter is végig komolyan van véve, nincs vele kapcsolatban semmi eltúlzott vagy vicces, egy kemény, erős női karaktert kapunk, akit még olyan helyzetekbe is kevernek, ahol félnünk és izgulnunk kell érte. A főszereplőnk, Winston is egy komoly történetszálat kapott azzal, hogy egyedül neveli a mostohafiát, akinek a tiszteletét és a szeretetét is ki kell vívnia, ráadásul ezután megtudja, hogy halálos agydaganatban szenved, és az ezzel járó tragédia megélése is bemutatásra kerül. És főleg ezek a drámai szálak végig átszövik a cselekményt, és a karakterek közti interakciókban is megmutatkoznak, amik a film végéig folyamatosan fejlődnek. Ezek amúgy teljesen jól vannak bemutatva, a színészek is jól festik fel nekünk a karakterdrámákat, és tényleg együtt tudunk érezni velük és a helyzetükkel. Ezek a teljesen sztenderd alapok egy jó és élvezhető akciófilmhez vagy szuperhősfilmhez. Viszont egy Toxikus Bosszúálló esetében eléggé szokatlan, hogy ennyire komolyan van véve a történet.

És pont ezek a drámaibb és hétköznapi fronton megszokott narratív fogások veszik el az időt és a lendületet az őrültebb és elborultabb dolgoktól. Emiatt nem tud a film úgy igazán egy rajzfilmesen elborult agymenés lenni, és ezért van, hogy éppen, hogy csak feszegeti a határokat. Minden beteg ötletével, elmebeteg karakterével és véres, gyomorforgatóbb pillanataival együtt is az új Toxikus Bosszúálló mintha inkább az átlag filmek vonalába próbálna beállni, hogy eladhatóbb legyen többek számára. Így viszont pont az egyedisége vész el. Mert azért van így is egy sajátos, enyhén retrosabb hangvétele, ám emiatt is inkább az utóbbi években fellendült nyolcvanas évek retro hullámát felélesztő filmek táborába lehet besorolni. Így is egy jó, élvezhető, és szórakoztató produktumot kapunk, viszont nincs meg hozzá az az igazi egyedisége, ami kiemelné a tömegből, és persze azzal a veszéllyel járna, hogy jobban megossza a nézőket. Csak, hogy egy ellenpéldával is éljek, ott van például a 2011-es Hobo with a Shotgun. Az a film tökéletesen vegyítette a komoly társadalmi mondanivalót és az erős karakterdrámát az iszonyatosan beteg és elborult stílussal és fekete humorral. Mindezt egy kiváló színésszel, a nagyszerű Rutger Hauerrel a főszerepben. Ott ez a fúzió tökéletesen működött. Itt az új Toxikus Bosszúálló esetében valahogy ez nem tud létrejönni. A drámai szálak működnek egy alapszinten, viszont nem elég elvetemült.

A színészek kiválóan asszisztálnak ezek az őrült kis meséhez. Peter Dinklage először szokatlan volt Toxie szerepében, de ez az új koncepció itt teljesen jól működik. Bár sajnos Dinklage sem visz bele semmi újat és egyedit a karakterébe, még is az, ami rá lett osztva, azt korrekt módon eljátssza, és a karaktere végig kedvelhető és együtt tudunk érezni vele. Taylour Paige és Jacob Tremblay hozzák a kötelezőt, viszont akik igazán viszik a prímet, azok Kevin Bacon és Elijah Wood. Annyira jó volt ezt a két színészt ilyen szélsőségesen eltúlzott negatív szerepekben látni, és jól láthatóan ők is élvezték ezek megformálását. Főleg Bacon, aki nagyobbat domborít a ripacs és rajzfilmesen aljas főgonosz karakterében. Elijah Wood pedig viccesen groteszk és élvezetesen visszataszító kis gnóm ebben a filmben, mintha csak Gollam és a Pingvin szerelemgyereke lenne. Ha valami tényleg képes emelni ennek a filmnek a fényét, akkor azok egyértelműen a színészek.

Az új Toxikus Bosszúálló mindent összevetve egy teljesen élvezhető, szerethető és szórakoztató kis film, ami bőven le tud kötni arra a másfél órára. Viszont az eredeti alapmű fényében nézve enyhe csalódásnak bizonyul. Mert bár jó film, de szinte csak a tisztes alapot hozza, még a gusztustalan és véres jelenetek, na meg a groteszk humor terén is. Egyáltalán nem feszegeti úgy igazán a határokat, végig megmarad egy viszonylag biztonságos zónában, és a drámai szálak is inkább csak lassítják a film lendületét és elvesznek abból, hogy egy igazán elborult elmebetegség lehessen belőle. Kár érte, mert pont manapság igazán szükség lenne egy olyan igazi határokat nem ismerő és provokatívan vicces filmre, mint amilyen az eredeti volt. Ami hatalmas lendülettel rúgja be az ajtókat és a nézők pofájába üvölt artikulálatlan hangján, turhavihar kíséretében, majd bele is fingik a szájukba. Az új Toxikus Bosszúálló csak jó erősen belerúg abba az ajtóba, hogy egy kicsit megrepessze, majd enyhén ráböfög egyet.

IMDb