Ha már 40 éves lett a mai napon a Péntek 13, ami 1980. május 9-én indult hódító útjára, hogy aztán a slasher rajongók kedvence legyen, akkor most beszéljünk egy kicsit ez a zenéjéről.

A Péntek 13 bevallottan a Halloweent kopizta, de ettől függetlenül egy teljesen eredeti, okosan felépített slasher, ami megérdemli a figyelmet. A zenéjéért Harry Manfredini felelt, akiről Sean S. Cunningham rendező úgy nyilatkozott, hogy: "Az általam akkoriban ismert komponisták közül Harry volt az egyetlen, aki kiforrott egyéniséggel rendelkezett. Hihetetlen zenész és elképesztő fantáziával bír". A rendező és a zeneszerző egyébként barátok voltak, így nagyon harmónikus volt közöttük a kapcsolat. Kezdetben A cápához hasonlóan képzelték el a zene használatát, vagyis csak akkor jöttek volna Manfredini passzusai, amikor a gyilkos megjelenik és lecsap az áldozataira. Ám, ami egy cápa esetében hatásos volt, azt egy gyilkos esetében nem tartották eléggé hatásosnak, így végül változtattak a koncepción.

A MusiCShake rovatunkon belül már nem egyszer hangsúlyoztuk, hogy egy horrorfilmben mekkora jelentősége van a zenének. Teljesen tönkrevághatja az élményt, ha rosszul használják, ha viszont betalálnak vele, akkor nagyot tudnak dobni a filmen. Manfredini annak ellenére, hogy nagyon alacsony költségvetésből dolgozhatott csak tisztában volt azzal, milyen sokat számít a jól megkomponált zene és ennek megfelelően nagyon alapos munkát végzett. Érdemes meghallgatni a film teljes soundtrackjét, viszont mi most egy passzusra fókuszálunk.

Minden slasher gonosznak jár egy jó téma és ezt a Péntek 13 esetében is megtalálták. Ha meghalljuk, hogy ki ki ki ma ma ma egyből a Péntek 13 jut az eszünkbe. Manfredini bevallottan a Psychot vette alapul és olyan vérfagyasztó hatást akart elérni, mint Bernard Herrmann. A végeredmény pedig tényleg egy nagyon hátborzongató és nem e világinak hangzó zene lett, amitől feláll a hátunkon a szőr. A zeneszerzőnek a "Kill her, Mommy!" mondat adta az ihletet a visszatérő ki ki ki ma ma ma zakatoláshoz. Ezt kezdte aztán el különböző hangokon és formákban mondogatni, külön figyelve a k és az m hangokra, majd felvette, rakott alá zenei effektet, míg végül rá nem talált arra a hangzásra, ami kellőképpen idegborzongató. Persze mindenki az említett suttogó hangokra fókuszál, pedig a filmhez komponált zene kiváló, olyan az egész, mintha tényleg rád támadnának, te pedig menekülsz, ám esélyed sincsen, a penge már meg is kóstolt. Egyetlen vidám pillanata sincsen ennek a zenének, az egész végtelenül fenyegető és veszélyes.

Annyira jól sikerült a kísérlet, hogy azóta hallhatatlanná vált a filmmel együtt a zenéje is, ráadásul rengeteg vita tárgyát képezi, hogy most ki ki ki ma ma ma vagy chi chi chi ha ha ha hallható. Mi összeveszni nem fogunk ezen veletek, inkább berakjuk az ikonikus dallamot és mindenki döntse el, mit is hall. A lényegen ez úgysem változtat: Manfredini hátborzongatót alkotott, amit minden horrorrajongó ismer és jól tudja, hogy ha meghallja ezeket a passzusokat, akkor jobb, ha a nyakába veszi a lábát, mielőtt lecsapják.