Quentin Tarantino nagyon filmet akart készíteni. Gyakorlatilag kisgyerek korától kezdve történeteket adott elő, vetett papírra, mellé pedig falta a filmeket. Nem is lehetett más belőle, csak rendező. Ám 1994-ben még senki nem akart rábízni egy filmet, bármennyire is akarta. Két forgatókönyve járta már egy ideje a stúdiókat. Az egyik a Tiszta románc volt, amit 1993-ban Tony Scott rendezett meg, a másik pedig a Született gyilkosok, amit Oliver Stone vitt filmre. Hiába volt mind a két film Tarantino sztori, azonban míg az első esetében ez meg is látszott, addig Stone mozijában már csak nyomokban tartalmazta azt, amit Tarantino megálmodott. Stone és Tarantino pedig annyira összeveszett egymással, hogy azóta sem beszéltek és az akkori zöldfülű annyira utálta a filmet, hogy le akarta vetetni magát a stáblistáról. Végül annyi maradt meg, hogy Tarantino története alapján és aki olvasta az azóta kiadott eredeti forgatókönyvet, az meg is érti ezt. Lássuk, hogy a Tarantino filmnek indult, de aztán legkevésbé Tarantino stílusú film, milyen lett.

Mickey és Mallory Knox egy fiatal szerelmespár, akik együtt dúlják fel egész Amerikát. Gyilkolnak, erőszakosak, őrültek és pontosan ezért imádják egymást. Tökéletes társak, akik a gyilkolásban lelik örömüket. Ám mindig hagynak hátra egy tanút, aki elmesélheti Mickey és Mallory rémtettét. Hamarosan pedig hatalmas rajongótáboruk lesz, a média felkapja őket és Amerika kedvencei lesznek.

Nyomokban tényleg ott vannak ebben a filmben a tarantinoizmusok, ám kétségtelen tény, hogy ez egy hamisíthatatlan Oliver Stone film Amerikáról, a képmutatásról, a médiáról és a családról. Persze a karakterek is fontosak, jól eltaláltak és látszik, hogy jól megírták őket, de mint ahogyan Stone filmjeire annyira jellemző, úgy ebben az esetben is igaz: a mondanivaló a legfontosabb. Az, amit a film közvetít, középpontjában pedig természetesen Amerika áll. Nem véletlen, hogy a Mickey és Mallory körüli felhajtás és rajongás eszünkbe juttatja a Charles Manson és díszes kompániája körüli érthetetlen elragadtatottságot.

Ez a film erőszakos, naturalisztikus, erotikus és csak úgy hemzseg a kifigurázástól. Elég csak a Mallory családjáról szóló részre gondolni. A szülői tekintély teljes hiánya, a nemtörődömség, a perverzió és a dolgok szőnyeg alá söprése mind-mind megjelennek, az amúgy idillikus képekkel bemutatott, ám a felszín alatt rothadó jelenetekben.

Mindemelett pedig ott van a média képmutatása és felelőssége. Lehet, hogy nem ők felelnek a gyilkosokért, de azért már igen, hogy a gyilkosság üzletté válik. Nap, mint nap nyomják az erőszakot, szenzációra éhesen, misztikumot építve sorozatgyilkosok köré. Mickey és Mallory nem két zavart lelkű, erőszakos fiatalként jelenik meg, hanem mint hősök, akik nem akarnak behódolni a rendszernek. Az persze mellékes, hogy embereket ölnek, a lényeg a tetteik üzenete. Az az üzenet, amit a média sugall és magyaráz bele, persze hozzátéve az álszent erkölcsiségtől csöpögő mantráit. Az emberek pedig beveszik mindezt.

Stone mérnöki precizitással fedi fel mindenki valódi arcát. Megvan a hírnévre szomjazó, mások fájdalmából karriert csináló tenyérbemászó riporter, az erőszakos és istenkomplexusos rendőr és persze az örök szerelmet szimbolizáló, ám valójában csak egymásba kétségbeesetten kapaszkodó, az erőszakra gerjedő szerelmespár, akiknek valójában fogalmuk sincsen arról, mi is az a szerelem.

A film nemcsak egy jól elmesélt történet egy mocsokban tocsogó, erkölcsileg fertőzött világról, hanem egy stílusos roadmovie is. Stone mindent belead, hogy egyedivé tegye a Született gyilkosok képi és zenei világát. Baromi jól válogatta össze a zenei betéteket, amik minden egyes jelenetbe illeszkednek és kiegészítik azokat. Emellett pedig nagyon jól alkalmazza a videóklippekre jellemző vágást, nagyon jó ritmusba vágják be a flashback jeleneteket és nagyon jók a lassítások, az elferdített kameraállások. Igazán mozgalmassá és egyedivé tudják ezek az apróságok tenni a filmeket, ha jól alkalmazzák őket, márpedig Stone nagyon jó érzékkel nyúlt ezekhez, kiemelve a mondanivalót és a karaktereket.

A színészeket pedig szintén nagyon jól válogatták össze. Woody Harrelson és Juliette Lewis erre a szerepre termett. Párosuk az egyik legelvetemültebb filmes páros az egyszer biztos. Látszik, hogy nagyon élvezték a szerepeiket, működött közöttük a kémia és meg tudták mutatni az őrület mellett a karaktereik gyengeségeit is. Tom Sizemore és Tommy Lee Jones ennél gusztustalanabb már nem is lehetne, mint ahogyan Rodney Dangerfield-től sugárban tudnék hányni, annyira undorító. Robert Downey Jr. pedig olyat nyújt, amire csak nagyon kevesen képesek. Nekem Wayne Gale karaktere és Downey játéka volt az abszolút kedvenc.

Eltartott egy ideig, amíg a helyére tudtam tenni ezt a filmet. Tarantino rajongóként, ismerve a forgatókönyvet először nagyon nagyon utáltam. Elvégre ez tényleg nem egy Tarantino film és az alapanyag, amiből készült az szintén egy marha jó film lehetett volna. Ám ha eltekintek a kiindulóponttól és Oliver Stone alkotásként nézem, akkor bizony azt mondhatom, hogy szerintem ez a rendező legjobbja. Habár azt a kígyómarásos részt túltolták és kifejezetten idegesít a filmnek az a szegmense. Szerintem az túl sok volt és elvette az élét az öreg indián meggyilkolásának. Pedig az egy nagyon fontos motívum. A vége viszont zseniális lett, amiben az agresszió, a karizma, a mondanivaló, a karakterek jelleme és az egész mondanivaló kicsúcsosodott:

"Gyilkolni? Az tiszta dolog. Te mocskolod be azzal, hogy az erőszakkal megpróbálsz félelmet eladni. Azt kérded miért? A válaszom miért ne?" (Mickey Knox)

IMDb | mafab