Böjtös Gábor (aka Böjti) megtisztelt minket egy pazar kritikával. Köszönjük szépen neki az írást!

Gondolatban egy időutazáson veszek részt, ahogy elsötétül a terem. Legalább néhány évtizedet megyek vissza az időben, először a kilencvenes évek közepére-végére, a CGI-jal dúsított állatos horrorok idejébe, ahol gyorsan keresztet vetve menekülök tovább. Egészen kamaszkoromig térve vissza, valamikor a nyolcvanas évek végére, a kilencvenes évek elejére. A Horizont, a Bástya és az Alkotás vagy Ugocsa moziba. Mert az Ősi ösztön kis túlzással akkor is létezhetett volna. De akkoriban talán nem értékeltük volna ennyire.

Ez az ősi ösztön nem tréfál

Johannes Roberts rendező pedig nem húzza az időt, szinte rögtön a vászon köré gyűlhetünk a vérszagra, hogy utána megismerjük Lucyt (Johnny Sequoyah) és baráitait. Közülük leginkább Kate (Victoria Wyant) számít, mint legjobb barát, a kis csapat pedig éppen Hawaii-ra térve vissza, ahol Lucy kishúga és író édesapjuk (Troy Kotsur) él. No és Ben, a csimpánz, akit örökségül a lány rákban elhunyt édesanyja hagyott maga után. A majom egyébként azért különleges, mert be lett tanítva egy csomó okosságra, ennek hála igazi családtag. Plusz azért is különleges, mert bár Hawaii egyedülállóan veszettségmentes területnek számít a világon, Ben egy mongúzharapásnak hála mégis megfertőződik. És ekkor elszabadul a pokol.

Újabb szerelmeslevél kedvenc horrorfilmjeinknek

Johannes Roberts, a 47 méter mélyen-sorozat és a V/H/S/99 egyik szegmensének direktora már akkor meggyőzött tehetségéről, mikor a Hívatlanok 2: Éjjeli préda 2018-ban moziba került. A '80-as évek slasher filmjeinek írt szerelmeslevél néhol képről képre idézett meg filmklasszikusokat, természetesen a nyolcvanas évekből merítve. A folytatás emiatt szerintem az első résznél is jobb – hangulatát és látványvilágát tekintve mindenképpen. Az Ősi ösztön pedig hasonlóképpen tesz. Csak talán még brutálisabb.

Mert ma már szerintem nem sokan emlékeznek Linkre (1986), a Monkey Shinesra (1988; Majomszeretet: Egy félelmetes kutatás), vagy éppen az 1985-ös Phenomena Ingájára, aki kivételesen a jó oldalon állva gyilkolt. Én azonban a hetvenes és nyolcvanas évek állatos és veszettes horrorfilmjein nevelkedtem. A hegyekben vagy a nagyvárosban támadó vadállatok (Az állatok napja és Belve Feroci), a Grizzly, a Cujo, a Dühöngő majom vagy az I Drink Your Blood... mind olyan filmek, melyek beleégtek az emlékezetembe és tudatomba, időnként rémálmokat, de általában kellemetlen szorongást okozva. Ben, a majom, és a benne tomboló ősi ösztön pedig ugyanezt teszi.

Véresen komoly

Nem sok jóra számítottam így 2026-ban egy majmos horrorfilmtől, amely ráadásul moziba kerül. Mert hát valljuk be, nem a horrorfilmek legjobb korszakát éljük. De ezúttal kellemesen csalódtam. Nemcsak azért, mert az Ősi ösztön nem húzza az időt és ha kell, kimondottan véres vagy brutális. Hanem azért is, mert Ben ebben a kegyetlenül zaklatott másfél órában nemcsak egy majom. Ben a ruhásszekrény előtt szuszogó sorozatgyilkos. A moziterem széksorai alatt áldozata után kúszó Bava-Argento démon. A laboratóriumi ketrecben még 28 nappal később is őrjöngő düh kóros csimpánz. A hörögve támadó zombi. Ben minden, amitől valaha is rettegtél – a legalattomosabb rémálmod, mely rád töri az ajtót, kinyomja a szemed, kitépi a nyelved, majd belehány a szádba.

Közben meg Adrian Johnston mintha az idegeiden játszana, ahogy megidézi Carpenter legjobb zenei pillanatait, újra és újra rácsapva a mellkasodra, amíg csak ver a szíved. Ha nem lennének mobiltelefonok és modern autók technológiai eszközök, maga a produkció pedig Panavision anamorfikus szélesvászonra lett volna forgatva, simán lehetne 198x egyik legjobb horrorja. De szívesen látom így 2026 elején is, már most megalapozva az esztendőnek, és remélem, nem ez lesz az egyetlen olyan idei meglepetés, amely jóval többet kínál a vártnál.

Persze, tudom! Az Ősi ösztön „csak” egy B kategóriás film, szimpla horror, nem több. Sőt, akadnak kicsit bénább pillanatai és hülyébb karakterei. De nem is kell mindig a kifinomult művészkedés és az eltartott kisujjú sznob látásmód. Roberts zsigeri filmet készített, valóban ősi, mélyről érkező ösztönökkel: pusztítás, életösztön, félelem és harc. A feszültség szinte tapintható, és még ha nem is szeretjük meg a szereplőket, a mozijegy árát mindenképpen megéri a film, amely belénk költözve még egy darabig velünk is marad.

IMDb