Remake. Egy szó, egy jelző, ami gyakran filmek sorsát döntheti el, már azok megjelenése előtt is. Legtöbb esetben ez a billog joggal ég bele a mű friss és az alkotók által makulátlannak vélt húsába. Az egyik legjobb példa erre a Rémálom az Elm utcában 2010-es újrája, ami egy kultikus mozit próbált meg feltámasztani, úgy hogy az eredeti soha nem tapasztalta meg a rigor mortis állapotát és valószínűleg soha nem is fogja. Freddy Krueger ikonikus figura, olyan karakter, amit a világon rengetegen ismernek és rajongva szeretnek. Krueger szinte eggyé vált az őt alakító színésszel, Robert Englunddal. Ezért is történhetett meg, hogy a film egyáltalán nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket, még annak ellenére sem, hogy a Freddy-t alakító Jackie Earle Haley mindent megtett annak érdekébe, hogy szerethető alkotás szülessen. Ez pedig kevés volt a sikerhez, mert rajta kívül gyakorlatilag minden elcsúszott. Így válhatott a Rémálom újragondolása egy teljesen felesleges filmmé, olyan alkotássá, ami az ezekhez hasonló írásokban csak negatív példaként válhat hivatkozási alappá.

Van azonban az újraforgatott alkotásoknak egy nagy pozitívuma is. Lehetőséget adnak. Lehetőséget arra, hogy közelebb hozzák a jelen kor emberéhez a múlt meghatározó alkotásait. Nélkülük gyakran nem marad más ezekből, csak a nosztalgia, egy kedves emlék, egy rettegéssel töltött régi éjszaka. Se több, se kevesebb. Ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, amikor megnéztem David Cronenberg ’81-ben készült Scanners című filmjét. A jelen cikk témájául szolgáló, a Soska ikrek által újraálmodott Rabidet a közelmúltban tekintettem meg és arra gondoltam, hogy a kanadai rendező eredetijétől függetlenül fogom értékelni az alkotást, azonban ezt követően rögtön elővettem a '77-es filmet is és azt kell mondjam nagyon jól tettem. Az eredeti filmet nézve ugyanazok az érzések kavarogtak bennem, mint az Agyfürkészők esetében. Abban az időben remek alkotás lehetett, hatásos, ijesztő, talán sokkoló is, viszont képtelen volt felérni azokhoz a filmekhez, amik gyakorlatilag kortalanok és az idő vasfoga sem képes fogást találni testükön. A régi Rabid rosszul öregedett, szájából már régen nem dől a fertőző váladék, testét golyók lyuggatták át, és ami maradt belőle, azt talán csak a tisztelet, a nosztalgikus emlékek és a film elkötelezett hívei mentik meg egy szemétszállító mocskos rakterétől. Az új filmben viszont minden benne van, aminek hiánya mai szemmel annyira fájt a régiben.

Rose (Laura Vandervoort) kergeti az álmait, melyek szerint egyszer majd híres divattervező válhat belőle. Ezek az álmok azonban nem igazán akarnak megvalósulni. Bár a szakmában dolgozik, mégsem sikerül számára a nagy áttörés, ráadásul magánélete sem alakul igazán jól. Egy este azonban úgy tűnik, talán minden megváltozhat a „szürke kisegér” számára. Ez az este azonban több fájdalmat tartogat, mint azt előzetesen képes lett volna elképzelni. A lány balesetet szenved és az arca olyan súlyosan megsérül, hogy az egyébként is önértékelési gondokkal küzdő Rose-t már nem várhatja más csak a depresszió földi pokla. A megoldás azonban egy orvos, Dr. William Burroughs (Ted Atherton) képében rátalál a lányra. Egy őssejtkezelés pedig megoldani látszik Rose problémáit. Megérkezik az áhított gyógyulás, az önbizalom és siker is, azonban mindennek hatalmas ára van, amit nem csak a lánynak, hanem talán az egész emberiségnek meg kell fizetnie…

Jen és Sylvia Soska filmjét, a 2012-ben debütált American Mary-t kifejezetten szerettem. Szerettem a hangulatát, a jelentését és a megvalósítását. Szerencsére az ikrekben most sem kellett csalódnom, meglehetősen beteg filmet sikerült felhúzniuk a cronenberg-i alapokra. Rose pokoljárása kezdetben ugyan elnagyoltnak tűnhet, azonban mégis sikerül mögöttes tartalommal feltölteni a zsigeri testhorrort. A divat és a szépség kulisszáit csápok és fogak tépik apró darabokra, hogy a film végén egy valóban alternatív szépséget is megcsodálhassunk teljes valójában és megismerhessük azt a titkot is, amit az emberiség oly régóta fanatikus buzgalommal keresett. Véleményem szerint azonban a film legerősebb jeleneteit a már-már vallási körülmények között lefolytatott műtét – ami méltó tisztelgés a kanadai mester munkássága előtt – és a bizarr álomszekvenciák során láthatjuk, utóbbiak valahol a Hellraiser – Silent Hill tengelyen helyezkednek el. Joggal. Engem maximálisan meg tudtak győzni. Az alkotás azonban közel sem tökéletes.

A színészi munka egyáltalán nem kiemelkedő, néhány effekt túl gyakran és túl direkt módon hívja fel a nézők figyelmét az elkövetkező szörnyűségekre – ezzel abszolút azt a hatást érve el, hogy a mozilátogató úgy érezze, kételkednek értelmi képességeiben. Ezek azonban megbocsátható hibák lennének, azonban a film utolsó harmadában egy olyan botrányos maszkkal találkozhatunk, ami határozottan fájdalmas tud lenni a filmrajongóknak. Tökéletesen idézi meg a ’70-’80-as évek egyszerűbb alkotásait, és talán nem túlzás, ha azt mondom már-már trash filmekben látható magasságokat is sikerül elérnie. Ha a múltidézés volt a cél, akkor örömmel mondhatom sikerrel jártak az alkotók, azonban félő, hogy ez nem volt valódi opció…

Az új Rabid összességében kellemes film lett, hatásos jelenetekkel, – a fentebb említett eset kivételével – meggyőző maszkmesteri munkával és erős gore faktorral. Nem lesz klasszikus. Nem is ez volt a célja, de bátran megtekinthető Cronenberg eredetijének ismerete nélkül is. Én szívesebben fogok visszaemlékezni Rose 2019-es utazására a hús és a vér földjére, mint a régi kutyák által megrágott testére, ami immáron nem más csak egy mementó, egy régi kor halovány lenyomata…

6/10

IMDb | mafab