A folytatások létjogosultsága gyakran válik megkérdőjelezhetővé, annak ellenére is, hogy még a kevésbé sikeres alkotások is ki tudnak izzadni egy „B” vagy „C” kategóriás sequel-t. A befektetők nyilván elégedettek, ha egy film jól teljesít a pénztáraknál és a mozilátogatók pénztárcájában maradt esetleges további dollárok ígérete túl kecsegtető ahhoz, hogy egyszerűen veszni hagyjanak egy – gyakran már önálló filmként is középszerű – alkotást. A borzalmas folytatásokat a végtelenségig lehetne sorolni, de ha a műfaji kereteken belül maradunk meg lehetne említeni a ’77-es Exorcist II: The Heretic című rettenetet vagy a horror műfajának egyik sarokkövét képező és gyakorlatilag egy zsánert definiáló The Blair Witch Project folytatását, a Book of Shadows: Blair Witch 2 című szánalmas próbálkozást. Nyilván a jól – sőt kiválóan – sikerült folytatásokra is szép számmal találhatunk példákat, hiszen elég csak a ’86-os Aliens című darabra gondolnunk vagy megemlíthetjük itt a nemes egyszerűséggel csak minden idők egyik legjobb folytatásaként is számon tartott, ’91-es Terminator 2: Judgment Day-t. Mind a kultikus mind pedig a silány filmek esetében jól látható a minta. A pénztárgép ritmikusan cseng, a bevétel nő, megteremtve ezzel nem csak a folytatás, hanem a franchise építés lehetőségét is, de addig, amíg az értékes darabok nem csak a büdzsén növelnek, hanem a színvonalon is emelni próbálnak, addig a jelentéktelenebb társaik csak a befektetők számláit igyekeznek minél jobban felduzzasztani. Nem számít, hogy ezt nevesebb színészek szerződtetésével, a „jobb a több” elv szolgai lekövetésével, vagy csak szimpla önismétléssel érik el. Sajnos tökéletes példa ez utóbbira jelen cikkünk tárgya, a ’19-ben debütált Ready or Notfolytatása is. A műfaji sokszínűséget zászlójára tűző és – véleményem szerint – annak súlya alatt össze is roskadó első film a hatmillió dolláros költségvetés valamivel több mint kilencszeresét termelte vissza, ezért nem is lehetett kérdés, hogy zöld utat kap a folytatás. A második felvonás pedig ennek megfelelően idén meg is érkezett, hogy bebizonyítsa az elmúlt hét év rítusait az alkotók elhanyagolták. A lelkükért kapott ajándék pedig nem volt elég arra, hogy maradandót alkossanak, csupán csak áramvonalasítani sikerült az alapművet. Ez pedig – néhány elemtől eltekintve – ezúttal is kevésnek bizonyult…

Miután Grace (Samara Weaving) túlélte a Le Domas birtokon tartott „bújócska” viszontagságait kórházba kerül. Azonban mivel minden jel arra mutat, hogy végzett újdonsült rokonaival ezért a rendőrség gyanúsítottként kezeli. A kórházban csak húga, Faith (Kathryn Newton), látogatja meg. A testvéreknek azonban gyorsan rá kell döbbenniük, hogy a Le Domas család halálával új szabályok léptek életbe, a titokzatos „Tanács” pedig tovább folytatja a halálos játékot…

A folytatás tekintetében úgy érzem joggal merül fel a kérdés: fejlődött-e a film az elődjéhez képest? Nos, a válasz sajnos nem egyértelmű. Amennyiben ugyanis elfogadjuk azt, hogy a Ready or Not egy, az alsóbb polcos kategóriát képviselő, vígjáték elemekkel megfűszerezett thriller/horror akkor igennel tudunk válaszolni a kérdésre. Ha azonban úgy vizsgáljuk a mozit, ahogyan pozícionálni próbálja magát – a nagyfilmes kategóriában – már egész más kép tárul a szemünk elé. A Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett által alkotott rendezőpáros ugyanis egy „nagyobb” és „véresebb” kalandot ígér, mindezt azonban úgy, hogy közben egy listán pipálják ki a film jellegzetes motívumait. Az elsőben az átoknak köszönhetően felrobbant nyolc ember, itt robbanjon fel több tucat. Pipa. Grace kemény csaj volt az elsőben? Itt legyen egy igazi harcos és csatlakozzon hozzá egy másik kemény csaj is…legyen mondjuk a húga. Pipa. Az első film sátánista családját váltsa fel egy – több családot is magába foglaló – fanatikus Tanács, hiszen így változatosabb szereplőgárda és fegyverek állnak majd rendelkezésre. Pipa. A vicces karakterek számát is növeljük meg, mert így könnyebben garantálható a véresen jó hangulat. Pipa.

Valószínűleg ezek voltak az elképzelések és mindenki elégedetten csettintett mire minden sort sikerült kipipálni. Az igazság azonban az, hogy egy folytatás nem attól lesz jobb, mert több hektoliter vér folyik benne és nő a „body count”, még csak nem is attól, hogy növeljük a tétet – és a kvázi főszereplők számát. Attól tud egy közvetlen folytatás túlmutatni elődjén, ha jól megírt szereplőket, hiteles – vagy legalább annak tűnő – karakteríveket, izgalmas jeleneteket és – ha már vígjáték jellegű filmről beszélünk – kellő mértékben humoros betétek oldják az egyébként fennálló feszültséget. Ez utóbbiak közül szinte semmit nem találunk majd ebben a középszerű folytatásban. A kezdeti, kórházban játszódó rész, valamint a Tanácsot alkotó családok bemutatása még képes felkelteni a néző érdeklődését, hogy aztán kényelmetlenül kezdjen mozgolódni a székében amikor Grace ismét magára ölti véres mennyasszonyi ruháját. Az aláfestő zene és a hangulat pedig a ’80-as és ’90-es évek akciófilmjeit idézi meg… Fel lehet ezt fogni egyfajta tisztelgésként is, mégis számomra inkább volt kellemetlen és oda nem illő. Az előtte felépített, roppant ingatag lábakon álló, feszültség ekkor szinte teljesen eltűnik. Újabb hajnalig tartó hajsza. Újabb halálesetek, újabb robbanó testek. És… És ennyi. Grace és Faith testvéri vitájának sincs igazi mélysége, egyszerűen érződik, hogy csupán időhúzásra szolgál, valódi dramaturgiai szerepe elhanyagolható. És itt jutunk el a jól megírt szereplők problémájához. Az fő antagonista, Titus, karaktere a film rövid idővonala ellenére is olyan karakterfejlődést ír le, amiben szinte egy durcás kamasz szintjéről emelkedik a világ uralására törő, minden gonoszságra képes férfivá. Azért ennél még a Disney vastag kontúrokkal megrajzolt karakterei is többre képesek, ha a személyiség árnyalásáról van szó. A többi szereplő egyszerűen felejthető, semmi több – leszámítva az Elijah Wood által megformált Jogász karakterét.

A fentieknek megfelelően a rendezés jó iparosmunka, semmivel sem több vagy kevesebb, mint az előd esetében. Ugyanez mondható el a színészi játékról is, bár ez az aspektus már jóval árnyaltabb képet mutat. A Titus-t alakító Shawn Hatosy a botrányosan megírt karaktere ellenére is remek a szerepben és – főleg a film második felében – képes tökéletesen megragadni és prezentálni a férfi által képviselt fenyegetést. A show-t azonban egyértelműen Elijah Wood lopja el, mondjuk azt is le kell szögeznem, hogy ő kapta a leghálásabb szerepet. Az ördögi paktum rendelkezéseit betartató Jogász karaktere ugyanis a film üde színfoltja, neki köszönhetően tudhatunk meg többet a játék lefolyásáról, a nyertes „díjáról” és a sötét erővel kötött szerződés passzusairól is – ez pedig jót tesz a filmnek, ugyanis az előd esetében ezen momentumok – szinte teljes – hiánya fájó űrt hagyhatott a nézőkbe. Meg kell még említenem Sarah Michell Gellar-t, akit jó volt újra nagyvásznon látni, akárcsak David Cronenberg-et, aki tökéletes az idősebb Danforth szerepében.

A ’19-es megérzéseim beigazolódtak. Az előd megtalálta a közönségét és egy jövedelmező nyári mozi lett, elsősorban a fiatalabb korosztálynak köszönhetően. A folytatás? Valószínűleg ugyanúgy képes lesz erre. A Ready or Not 2 elsősorban azoknak szól, akik szerették az első részt – ők nem fognak csalódni. Azok, akik viszont egyszerűen csak egy jobb folytatást vártak…nos, azok már igen. Ez a mozi egy felejthető film felejthető folytatása lett és bár több pozitívumot tud felmutatni, mint elődje, ez mégis kevésnek érződik. Elijah Wood Jogásza, az okkult tanok mélyítése és egy elég korrekt lezárás, ennyivel tud többet a második rész. Akinek ez elég az bátran írja majd alá a nagy fekete könyvet a mozipénztáraknál. Akiknek nem, azok – hozzám hasonlóan – várjanak egy jobb ajánlatra…

IMDb