Mindig furcsa érzések kavarognak bennem akkor, hogy egy horrorfilm előzetesének hívószavai között olyan kifejezésekkel találkozom, mint a „legfélelmetesebb” vagy éppen a „mélységesen gonosz”. Bár tény, hogy az ilyesfajta hírverés is cél tud érni – azonban az is igaz, hogy igen ritkán. Abban az esetben viszont, ha már konkrét alkotásokhoz is hasonlítják a mozit a trailer pár perces játékideje alatt az már egy egészen más kategória. Hiszen a nézők elvárásai így még feljebb kúsznak az adott művel kapcsolatban. Ezek után a filmnek két lehetősége marad. Vagy felnő az említett filmek színvonalához – vagy meg is haladja azokat – vagy az elvárások és saját súlya alatt egyszerűen összeomlik és a legjobb esetben is belesüllyed a középszer nyirkos mocsarába. A nézőknek ez utóbbi esetben pedig marad a keserű pirula, a fájó felismerés, hogy ismét hazudtak a képsorok, hogy az adott film jutalma nem lehet más, mint a megsemmisülés a feledés fátylának selymesen ölelő karjai között. Chris Stuckmann, amerikai rendező, első nagyjátékfilmje bravúrosan valósítja meg a fentiekben leírtak negatív aspektusait. A mozilátogató pedig… nos… számára marad a kényelmetlen kérdés: ezt miért kellett?

Egy szellemvárosban zajló forgatás során fiatalok egy csoportja – a Paranormal Paranoids nevű csatorna teljes stábja – nyom nélkül eltűnik. Az ügyben zajló nyomozás során végül rálelnek David, Laura és Peter kegyetlenül lemészárolt holtestre és a felszerelésükre valamint felvételeikre is, azonban a műsorvezető – Riley Brennan (Sarah Durn) – testét nem találják meg. A nyomok lassan kihűlnek és a lány emléke is lassan halványulni kezd, csak családja és néhány követője igyekszik életben tartani a remény lángjait. Húsz évvel később Riley nővérének ajtaján egy zavart férfi kopogtat, aki öngyilkosságot követ el a verandán, azonban látogatásának célja így is megvalósul. Mia (Camille Sullivan) ugyanis megtalálja a férfi kezében azt a hiányzó kazettát, ami választ adhat a legfontosabb kérdéseire. A válaszok azonban sokkal nyugtalanítóbbak annál, mint azt bármikor is el tudta volna képzelni…

Stuckmann a mozit közösségi finanszírozásból hozta össze a Kickstarteren. 2022-re a projektje lett a legtámogatottabb horror a platformon és a forgatás is ekkor kezdődött Ohio államban. Az összekalapozott 650.000 dollár pedig bizonyítja, hogy egy ígéretes ötlet és egy független produkció is képes lehet értéket teremteni. A film 2024 nyarán debütált egy filmfesztiválon, miután executive producerként az a Mike Flanagan is beállt a film mögé, akinek – többek között – a zseniális The Fall of the House of Usher sorozatot vagy az üdítő Oculus című darabot is köszönhetjük. Ilyen pedigrével és a Shelby Oaks olyan alkotásokhoz történő mérésével, mint a ’99-es forradalmi Blair Witch Project vagy a – véleményem szerint – rendkívül túlértékelt Hereditary, joggal merül fel a nézőkben, hogy mi mehet így félre? Gyakorlatilag minden. A found footage megközelítés szerencsére már nem annyira túlhasznált, mint egykoron, így ennek a párhuzamnak van relevanciája a mozival kapcsolatban. A kézikamerás felvételek képesek megteremteni egy sokkal közvetlenebb kapcsolatot a film és annak befogadója, a néző között. Ez főleg abban az esetben valósul meg, ha kellő feszültség is társul ehhez a formátumhoz, ebben volt zseniális a boszorkány meséje és ez az ahol az Oaks teljes mértékben elbukik. A found footage szekvenciák hatásmechanizmusa kimerül egy álmosító, milliószor látható jumpscare-ben és némi – érzékeltetés szintjén megjelenő – gore jelenetben. Szóval a bőr alá kúszó, nyugtalanító érzéseket és a feszültséget a film ezen részeiben felejtsük is el.

A Hereditary párhuzamhoz inkább nem fűznék túl sokat. Talán csak annyit érdemes itt megemlítenem, hogy itt is találkozhatunk egy okkult szállal, ami a megtestesülés témáját hivatott érzékeltetni. A rendező munkájában azonban ez lenne a katalizátor. Az incubus hímnemű démona egy üde színfoltot képviselhetne a filmben, de a megvalósítása és szerepe is rendkívül halványra sikerült. Ez egy újabb Rosemary’s Baby utózöngés, azonban nem a Sátánnal, csupán csak egy Tarion nevű démonnal a színfalak mögött. Van itt minden a pokol kutyáitól kezdve a szektás fanatikus családon át egy vérgőzös „keresztelési” rituáléig minden. De minek? A démon feltűnése inkább kínos, mint fenyegető. A fanatikus hívők hátterét és motivációikat nem ismerjük – és nem is ismerhetjük meg. Vannak, mert dramaturgiailag fontosak. Legyen elég ennyi. Hogy ez nem az? Nem számít. Lépjünk tovább. A film egyik csúcspontjának szánt rituálé képei egyszerűen nem elég hatásosak ahhoz, hogy lekössék a nézők figyelmét – mondom ezt úgy, hogy mindig külön öröm számomra, ha egy filmnézés alkalmával színvonalas megvalósításban találkozhatok hasonlóval. Itt erről szó sincs.

Beszélhetnék még a hibákról, de a legnagyobb baj az, hogy egyszerűen képtelen a film fenntartani a nézők érdeklődését. Mia nyomozása és húgáért vívott harca egyszerűen ellaposodik, még a valamivel több mint másfél órás játékidő ellenére is. Ez pedig szomorú és kétségbeejtő. Egy ilyen rövid játékidő alatt többször is az órámra tekintettem, hogy hol járunk időben, mert érdemben még semmit sem láttunk. Ez az érzés velem maradt a vetítés végig. Ezen pedig sem a leginkább rövidfilmes múlttal rendelkező direktor, sem a halvány színészi játék, sem a felszínesen megírt, középszerű történet nem tudott segíteni. Összességében elmondható, hogy a Shelby Oaks egy felejthető alkotás lett. Egy erőltetett misztikus szállal, néhány indokolatlan hivatkozási alappal és egy nagy névvel a plakátokon. Ez pedig édeskevés. Első horrorfilmként talán működhet, tapasztaltabb nézők inkább hagyják ott, ahová tartozik, a szellemváros gazzal benőtt aszfaltján, ahol végül majd eltűnik a ködben, ahonnan teljesen felesleges volt előrángatni…

IMDb