
Oh, azok a csodás kilencvenes évek! Nekem két kedvenc filmes korszakom van. Az egyik Hollywood aranykora, a másik pedig bizony a 80-as és 90-es évek. Az előbbi azért, mert akkor szerettem bele a fekete-fehér filmekbe, illetve a kedvenc western és háborús filmjeim is ekkor készültek, az utóbbi pedig azért, mert mindig imádtam a badass pasikat, akik olyan kemények, mint a kád széle, de azért a végén csak kiderül, hogy a zord külső érző szívet takar. Közben persze mindent szétzúznak, felrobbantanak, szétvernek, hogy aztán eljussanak a főellenséghez, akivel farkasszemet néznek egy hosszú snitt erejéig, hogy aztán elsüssenek pár egysoros beszólást, majd szétverjék egymást. Végül övék a dicső győzelem, na meg a nő. Megunhatatlan. (Az ilyenekre van szüksége az ember lányának, nem a Szürke 50-es gazdag kis mamakedvencékre...) Egy szó, mint száz szerintem nincs olyan film, amit ne láttam volna ebből az időszakból, vagy ne nézném meg időről-időre őket. Jöhetnek amerikai nindzsák, magányos farkasok, bérgyilkosok, egymást szapuló zsarupárosok vagy cserélhetnek arcot, miközben pusztítanak és mosolyognak, mert mindenki utálja őket, nekem édes mindegy, már nézem is. A sort a végtelenségig tudnám folytatni, de kezdjünk bele a mai filmbe, ami a 90-es évek egyik nyitánya volt. Micsoda nyitánya!

A Yakuza áldásos tevékenységét nem csak Japánban, hanem Amerikában is érezni. A bűnszervezet nagyon merész lépésre szánja el magát: egy új, halálos szerrel akarnak betörni az amerikai drogpiacra. Ám ehhez nekik is lesz egy-két szavuk, pontosabban két helyi zsaru fújja szét a drogfelhős álmokat. Chris Kenner (Dolph Lundgren) Japánban nőtt fel, a szüleit pedig egy jakuza gyilkolta meg, amikor ő még kisfiú volt. Frissen mellé rendelt társa, Johnny Murata (Brandon Lee) viszont japán szülők gyermekeként Kaliforniában látta meg a napvilágot. Most valahogy össze kell csiszolódniuk a jó ügy érdekében.

Jó, hát a forgatókönyvet nem vitték túlzásba, de ezek a filmek nem is a csavaros, bonyolult és zseniális szkriptekről szólnak és nem is emiatt szeretjük őket. A hajtás, az akció, az összecsapás és szájkarate a lényeg. Na meg a stílusos főgonosz és a dögös nő. E téren pedig maximálisan teljesít a film, de menjünk szépen sorjában. Kb. öt-tíz percenként vernek szét valakit, vagy valamit. Ezek a jelenetek nagyon stílusosan vannak megkomponálva és jól építenek a főszereplők erősségeire. Lundgren olyan, mintha valami mitológiai istenség öltött volna testet, Lee pedig egy igazi elegáns piperkőc, aki az akciók során légiesen repkedve csapja szét az ellenfeleit. Kettejük szócsatáit pedig öröm hallgatni, nagyon jó a színészek közötti dinamika. Lehet, hogy Lee egy picit másodhegedűsnek hat, de nagyon élvezi a szerepét és tényleg jól működnek együtt. Azt pedig kifejezetten bírtam, hogy egy kulturális csavart vittek bele az alkotók a két főszereplő szocializációjával és személyiségével.

A fordulatszám tehát maximálisan pörög, a „jófiúk” ütősek, mi van a dögös nővel és a roppant gonosz főellenséggel? Ezen a téren ismét csillagos ötös jár a készítőknek. Tia Carrere csodálatos, igéző, egzotikus jelenség (mondjuk elfogult vagyok, mert tiniként régész akartam lenni és a kedvenc sorozatom Az elveszett ereklyék fosztogatói volt). Szép testeket kapunk az már biztos. Sőt, nem csak Carrere, hanem Lundgren is ledobja a textilt. Erotikában sincs tehát hiány. De mégis, ha csak ezek az összetevők stimmelnének akkor se panaszkodhatnánk, ám most jön a film legjobb része. A főgonosz. Aki mesterien bánik a karddal, a tekintete jéghideg, szinte felnyársal a nézésével, majd jöhet a gonosz kis félmosoly. Megfagy tőle az ereinkben a vér és van is rá okunk, mert a faszi brutális. Cary-Hiroyuki Tagawa bestiális és bőven elhisszük, hogy a legyőzéséhez két ilyen fickó kell (sőt, néha kételkedünk abban, hogy sikerül nekik). Nélküle a korszakra jellemző szórakoztató akciófilmet kapnánk, de vele válik a film klasszikussá. Vele emelkedik a tét és miatta nem lesz súlytalan az erőszak, vagy a kegyetlenség. Ha ő ott van, garantált, hogy emelkedik a pulzusszám és jól tudjuk, hogy hamarosan valakinek kampó lesz.

Tudom, hogy sokan B-filmnek tartják a Leszámolás Kis-Tokióbant, de nekem mindig több volt ennél. Az is igaz, hogy Dolph Lundgren soha nem érte el Bruce Willis, Kurt Russell, vagy Sylvester Stallone státuszát, de ebben a filmben tényleg jó. Az viszont tagadhatatlan, hogy hiába ő a „sztár”, Brandon Lee és Cary-Hiroyuki Tagawa alakítása az, ami felejthetetlen. Pörgős, ütős, dögös mozi ez, amit kár lenne kihagyni. Vagy nem újranézni.
Pro- Cary-Hiroyuki Tagawa főgonosza.
- A pörgős játékidő.
- A kulturális különbségekkel való játék.
- A pazar akció.
- Dolph Lundgren és Brandon Lee párosa.
Kontra- Biztos van ilyen, de nem érdekel.
Pro | Kontra | 82% |
| Cary-Hiroyuki Tagawa főgonosza. | Biztos van ilyen, de nem érdekel. | |
| A pörgős játékidő. | ||
| A kulturális különbségekkel való játék. | ||
| A pazar akció. | ||
| Dolph Lundgren és Brandon Lee párosa. |

