Andrej Romanovics Csikatilo a sorozatgyilkosok között igen „előkelő” helyen szerepel. Tudom, hogy Dahmer, Bundy, a Zodiákus vagy épp Manson (illetve most Ed Gein) neve a legismertebb és sokan úgy vélik, hogy náluk kevés bestiálisabb egyed van, de – amellett, hogy borzasztó dolgokat műveltek – nekik popkulturális hírnevük van, miközben náluk sokkal kegyetlenebb, betegebb alakok vannak. A legek között pedig az egyik leglegebb nem más, mint Csikatilo. 1978 és 1990 között kb. 53 áldozata volt (ennél lehet magasabb a szám, ő 56-ot vallott be, a rendőrök szerint a tényleges szám 65 áldozat). A rosztovi rémként elhíresült gyilkos többnyire kislányokat támadott meg és válogatott kegyetlenségeket tett velük. Golyó általi halálra ítélték. Erről, aki bővebben szeretne olvasni, akkor a róla szóló Köztünk élnek rovat felcsapását követően megteheti. Én viszont most egy 1995-ös alkotást hoztam, ami a rosztovi rémhez kapcsolódó nyomozást mutatja be.

Viktor Burakov kivételes tehetségű, elkötelezett nyomozó, akinek nem kisebb feladat jutott, mint elkapni egy sorozatgyilkost egy olyan országban és rendszerben, mely nemhogy nem segíti, hanem sokkal inkább akadályozza a munkájában. Elvégre a szocialista eszményi ember- és társadalomképbe nem fér bele, hogy valaki bestiális módon gyilkolászik. (Mondjuk az egész rendszer erre épült, de most ez mindegy...). Burakov a végletekig feszíti a saját és a rendszer határait annak érdekében, hogy elkapja a gyilkost. A film az ő kálváriájáról szól, miközben bepillantást enged egy rendkívül beteg ember tetteibe, valamint egy nagyon beteg rendszer működésébe.

Az X polgártárs nem egy pörgős darab, engem mégis lekötött az első pillanatól kezdve. Köszönhető ez a világnak, amit bemutat és a nagyszerű színészgárdának, akik egytől-egyig kiváló alakítást nyújtanak. Chris Gerolmo rendező nem a sokkolásra helyezte a hangsúlyt, hanem a tényszerűbb, realisztikus megközelítést választotta. Csikatilo tetteit nem mutatja meg teljes valójában, de amit felvillant az is bőven elég ahhoz, hogy felálljon tőle az ember hátán a szőr. Ebben nagy szerepe van Jeffrey DeMunn játékának, aki képes megformálni azt a zavart, kettősséget, nyomorultságot és bestialitást, ami ebben a gyilkosban van. Egyetlen pillantásával képes változtatni a néző érzésein, hol viszolygást, hol rettenetet, hol szánalmat kiváltva belőle. Az áldozatok „becserkészésének” és kivégzésének pillanatai egészen brutális erővel hatnak, miközben nem mutatja meg teljes egészében a történéseket. Nem is kell neki, a film egyik legmegrázóbb része ugyanis nem az erdőben, hanem a kihallgatószobában történik, amikor a Max von Sydow által alakított pszichológus belép a képbe. Sydow és DeMunn brillírozik ebben a részben.

A cselekmény karakterközpontú. A gyilkos mellett Viktor Burakov és Mihail Fetyiszov párosa áll a középpontban. Stephen Rea Burakov szerepében nagyon esendő és szerethető. Megértjük a motivációját, érzelmeit és vele együtt átérezzük azt a nyomást, aminek ki van téve és azt az irracionális, bosszantóan bárgyú közeget, amiben a munkáját kell végeznie. Mellette pedig ott van a mindig zseniális Donald Sutherland, akinek Fetyiszov ezredese (majd tábornoka) szintén egy nagyon erős, sok kérdést felvető, okosan eljátszott karakter. Soha nem lehet tudni, hogy mire számítsunk tőle, de egy ponton nagyon is megmutatkozik az ember az egyenruha alatt. A film sokkal inkább ezeknek az embereknek a küzdelméről, mint a nyomozás tényleges részleteinek bemutatásáról szól. Tehát nem a rejtély feloldása a lényeg, hanem egy rendszer megmutatása. Egy magyarázat arra vonatkozóan, hogyan tudott Csikatilo ennyi éven át gyilkolni. Burakovnak pedig meg kell békélnie azzal a ténnyel, hogy az idő ezúttal neki dolgozik és csak az segítheti. A feszültség tehát nem a hajszából adódik, hanem a vezetőséggel való küzdelemből, illetve abból a belső őrlődésből, amit a nyomozó érez. Ez pedig azért nagyon jó, mert nem pusztán különleges élményt ad a nézőnek, hanem elveszi a reflektorfényt a gyilkostól.

Valljuk be őszintén a legtöbb ilyen típusú filmben mindig az dominál, hogy miket tett a gyilkos és miért. Az áldozatok létét szükségesnek vesszük és nem is foglalkozunk vele nagyon. Akarjuk, hogy elfogják a tettest, élvezzük a nyomozás hajszáját, de kevés olyan alkotás van, ami mer belemenni a lélektanba. Itt viszont a társadalomkritikán keresztül kapunk egy olyan elmélyülést, ami sokkal több egy sima sorozatgyilkosos alkotásnál. Ezen a szemüvegen keresztül láthatjuk azt, hogy mi történik, ha nem veszünk tudomást egy problémáról, sőt tagadjuk annak létezését is, miközben pontosan tudjuk, hogy rohadt nagy a baj és igenis kellene a segítség. Abban a pillanatban, amint végre szembenéznek a bajjal és a megoldás kerül a középpontba, hamar pontot is tesznek az ügy végére. Ám valahogy mégsem szabadulhatunk fel. A magány, az elkeredettség ott van minden egyes képkockában.

Az X polgártárs készítői értelmet és magyarázatot keresnek a megmagyarázhatatlanban. De nem annyira a gyilkos, hanem sokkal inkább a rendszer érdekli őket. Közben pedig mégis mindent megtudunk Csikatiloról. Ismert képeket rekontstruálnak, tényszerűen bemutatják a történéseket. Nagyon nyomasztó, reményvesztett és frusztráló légkört teremtenek. Nem egy mozgalmas, lüktető alkotás, de nagyon jól irányítják a cselekményt. Nem mellesleg nálunk forgatták a filmet így nekünk még kellemetlenül ismerős is, amikor felfedezzük benne Budapestet, Hatvant, Gödöllőt, Pécelt, Nagymarost vagy Szokolyát. Nem túlzás azt állítani, hogy nekünk a történelmünkből kifolyólag sokkal többet mutat, mond és ad ez a film, mint egy amerikainak. Sőt, a vicc az, hogy pont akkor nem működik annyira, amikor amerikanizál. Gondolok itt Fetyiszov ezredes karakterére, akit igyekeznek heroizálni, miközben maga is ennek a rendszernek a szerves része. Persze elnézzük, hiszen Sutherland alakítja, de ha őszinték akarunk lenni, akkor azért itt a nemzeti karakterjegyek tényszerű megmutatása nem valósul meg. Ennek annyiból zavart csak ez, hogy közben tényleg kiváló a társadalomkritikai mondanivaló. Valahogy ennek a gyilkosnak a cselekedetei leképezik ezt az egész beteg rendszert, amiben mi 40 éven át éltünk. Éppen ezért lehet, hogy amerikaiak készítették a filmet (akik tényleg többet tudnak a sorozatgyilkosokról, mint az európaiak), de mégis ez nekünk szól, hozzánk beszélnek egy olyan korszakról, melynek nyomai máig ott vannak a kollektív emlékezetünkben.

IMDb