Norbi újabb Stephen King kritikával jelentkezik.

Ahogy legutóbb kifejtettem, az én rendszerezésem szerint (nagyon durván leegyszerűsítve) kétféle Stephen King regény létezik: az egyik csoportba a főhősre koncentráló, ezáltal személyesebb hangvételű, szűkebb mezsgyén mozgó, következetes cselekményvezetésű mesterművek tartoznak; illetve vannak a kissé (vagy nagyon) terjengős, számtalan mellékszállal terhelt, túlírt és csapongó eposzok – amely halmazba a jelen ismertetőm tárgyát képező mű is sorolható. Ettől persze még nem rossz könyv a Rémület a sivatagban, csupán csak fellelhetőek benne azok a King esetében tipikusnak mondható hibák, amik tizenévesen nem zavartak, felnőtt fejjel viszont már fárasztóak tudnak lenni.

„Békésen autózik a gyanútlan utazó a nevadai sivatagot átszelő gyér forgalmú műúton, amikor megpillant egy útjelző táblát, amelyen döglött kutya teteme himbálódzik a szélben. Még fel sem ocsúdhat a látvány okozta sokkból, amikor szinte a semmiből ott terem a rend nagyon marcona őre; hogy, hogy nem, előkerül némi kábítószer a csomagtartóból, és hiába minden magyarázkodás – irány a fogda a közeli kisvárosban, Desperationben. Reménytelenség – micsoda nyomasztó név egy városnak!” – olvasható a fülszövegben. És valóban, az ötletesen bizarr felütés, ahogy kell, meghozza az olvasó étvágyát, az első oldalak izgalmas és szokatlan kalandot ígérnek. Aztán nagyon hamar jön egy hirtelen váltás, vele pedig a kiábrándító felismerés, hogy ismét egy ezerfelé ágazó labirintusba kerültünk, ahonnan az indokolatlanul sok szereplő indokolatlanul sok történetszálán és sehová sem vezető visszaemlékezésein keresztül kell kivergődnünk a fénybe.

Persze még attól sem lesz törvényszerűen fárasztó egy történet, ha sok szereplő osztozik az oldalakon, itt viszont teljesen vegyesvágott felhozatalt kapunk, a főszereplők között vannak tök felesleges karakterek is, akikkel csak sűrűbben vagyunk (SPOILER: és olyan is akad, akiről már az első felbukkanásakor tudni lehet, hogy csak azért került bele a sztoriba, hogy egy erőltetett és minden előjel nélkül végbemenő karakterfejlődés után feláldozza magát a többiekért).

Szintén nem könnyíti meg a dolgunkat a szokásosnál direktebb spirituális vonal, ami a végére  egészen zavaróvá válik. Igaz, hogy King esetében szinte elvárható a hit kérdésének feszegetése, de amit itt kapunk, az már a giccs kategória. Megfejthetetlen talány számomra, miért vitte el ebbe az irányba a történetet, egyáltalán nem jellemző rá az efféle ömlengés.

Igazságtalan lennék azonban, ha nem térnék ki a pozitívumokra. Először is ott van az az alaphelyzet, ami az író legtöbb művének a mozgatórugója, miszerint tök átlagos emberek kerülnek átlagosnak egyáltalán nem mondható szituációkba. Ez most is működik, szoríthatunk a hősökért, miközben azon is elgondolkodhatunk, hogy mi mit tennénk az adott helyzetben (SPOILER: például akkor, ha a minket letartóztató rendőr, a jogaink felsorolása közben mellékesen megemlíti, hogy meg fog ölni bennünket). A másik nagy erőssége a Rémület a sivatagban című regénynek, hogy át meri lépni azokat a határokat, egyúttal fel meri rúgni azokat a szabályokat, amiket a legtöbb horror nem mer: itt fekete, fehér, férfi, nő, felnőtt, gyerek, kiskutya egyformán veszélyben van, néhány fentebb taglalt kivételtől eltekintve nem tudhatjuk, ki éli túl a kalandot és ki szakad darabokra a következő fejezetben. És ezzel el is érkeztünk az egyik legnagyobb meglepetéshez, ami nem más, mint a testhorror, mégpedig a jobb fajtából.

Ez azonban mind kevés az üdvösséghez. Kicsit olyan nekem ez a regény, mintha az író nem jutott volna tovább az alapkonfliktusnál, a határidő viszont sürgette, ezért a jól bevált panelekhez nyúlt, amikből felhúzott egy majdnem jó sztorit – ami akár jó is lehetett volna, ha szívből jön. Merthogy pont ez a legnagyobb bajom a Desperationnel: hogy hiányzik belőle a lélek. Így pedig nem is lehet több a végeredmény egy tisztességes iparosmunkánál.

Mindent összevetve, szórakoztató, de közel sem hibátlan olvasmány a Rémület a sivatagban, amely néhol szétesik, máskor elveszik a részletekben, hangulatát tekintve azonban hamisítatlan Stephen King horror. Leginkább azoknak ajánlom, akik unják a szokásos vámpíros/szellemes/zombis/szörnyes rémtörténeteket, és valami újra, valami egyedire vágynak.

7,5/10