Mindenkinek vannak olyan filmjek a személyes kedvencei között, amikről pontosan tudja, hogy nem filmtörténeti remekművek, nem is a kritikusok kedvencei és nagyon sokan nézhetetlennek tartják ezeket, ám valamiért neki mégis örömet okoznak. Újra és újra meg tudjuk nézni ezeket és baromi jól szórakozunk rajtuk. A CreepyShake szerkesztőségének tagjai most megosszák veletek, hogy nekik, mik azok a filmek, amikről ugyan tudják, hogy nem mesterművek, de ők megmagyarázhatatlan okokból mégis imádják ezeket.

Íme a CreepyShake tagjainak bűnös élvezeteket bemutató listája.

K-ED: Kedves főszerkim, eN.Dé feladta a leckét, mikor megkért, hogy írjak pár sort egy-két kedvenc filmemről, ami annyira gagyi, hogy már élvezetes. Imádom a nyolcvanas, de főként a kilencvenes évek ezen alkotásait, de mivel a Tremors nálam a number one minden tekintetben, plusz ugye az se nem trash, se nem gagyi, így Roger Corman két remekművére esett a választásom, melyeket bármikor képes vagyok előszedni egy újabb megtekintésre. Az egyik ilyen fércmű a Karnoszaurusz (1995), ami egy gagyi dínós „horror”, a másik pedig egy ízig-vérig horrorkomédia, a ’87-ben készült Hamikák (eredeti címén Munchies).

Kezdjük az ekézést a Karnoszaurusszal, amelynek már a magyar kiadása is egy vicc: ezen szutyok valójában a második rész, de mivel az első részben nem voltak húzónevek, és John Savage idehaza közepesen ismert B-filmes akciósztár volt, így az ő főszereplésével készült epizódot adta ki anno a Premier International. A címszereplő dínó a szegény ember T-Rexe, gyakorlatilag egy animatronikus báb, csak még abból is a diszkont verzió, így a filmbéli pillanatai inkább mókásak, mint félelmetesek. A helyszín igazodik a többi Corman-féle alkotáshoz, egy bányatelepen játszódik a játékidő szinte egésze, így ne is várjunk két órás játékidőt, cirka 79 perc a komplett film stáblistával együtt (akit érdekel, ITT megtekintheti). A trash feelinget erősíti a gagyi színészi játék, az jópofának szánt időnként felhangzó „Apokalipszis most” főtémája, az effektek elnagyoltsága és maga az egész történet, a koronát pedig a szörny kinyírása teszi fel az egészre, ami egy-az-egyben ugyanúgy zajlik le, mint a legelső részben. Mindezek ellenére a Karnoszaurusz egy egész kellemes kis szörnymozi, ha kikapcsoljuk az agyunkat, kifejezetten szórakoztató tud lenni - másnem végigröhögjük -, és aki esetleg látta a Rémecskék vagy az XTRO negyedik részét, annak ismerős lesz pár dolog belőle.

A Hamikák viszont pont az a kategória, amiről nem hisszük el, hogy hogy nem vált kultfilmé, pláne idehaza. Minden megvan benne, ami egy kilencvenes évekbeli szörnyfilmhez adott volt: vannak lényeink (itt nem rémecskék, szörnyecskék, hanem hamikák), vannak ütődött karaktereink, rengeteg szimpatikus színészünk (ők is hülyék), halálesetek és aktuális jócsajunk is (a korszak egyik „must-have” nője, Nadine Van der Velde). Ha ez még nem lenne elég, másban is élen jár nálam ez a sokak által lenézett/elfeledett förmedvény: kis költségvetésű filmhez képest nagyon sok helyszínen játszódik a film egésze (kapásból fel tudok sorolni legalább tízet), kreatívan vannak felvezetve az elhalálozások, de ami kimagaslik kicsiny hazánknak köszönhetően, az a remek humor a magyar szinkron által. Minden egyes színésznek ismert magyar hangja van (pl. Kerekes „Jim Carrey” József, Makay Sándor, de még a szörnyikéknek is olyanok kölcsönözték az orgánumukat, mint pl. Szombathy Gyula, Józsa Imre vagy Gruber Hugó), és épp ezért olyan örökbecsű beszólások röpködnek mindenkitől, hogy a hasunkat fogjuk a röhögéstől. {spoiler} „- Ki van ott? – Apa! – Milyen apa?”, vagy „- Helló, pojáca! - Úgy látszik, ti ismeritek egymást!”, netalán „- Mondd meg nekem, Dude, nem úgy bántam veled mindig, mintha a tulajdon mostohafiam lennél? - De hiszen a mostohafiad vagyok. – Tudom, és mindig is úgy bántam veled. – Hát mostoha bánásmódban nem szenvedtem hiányt…” {/spoiler} Közülük is kiemelkedik a Cecilt alakító Harvey Korman, akit garantáltan nem felejt el senki, aki egyszer is látta a fószert. Számomra tehát ez a két film (nemcsak) a gyerekkori élményeim miatt örök élmény marad.

Gaerity: Guilty pleasure, bűnös élvezet… Mikor eN.Dé. megkért, hogy válasszak néhány filmet ami, számomra az említett kategóriába tartozik gondban voltam. Sok film lepergett előttem az elmúlt pár évtizedből. Elsősorban horror/thriller vonalon gondolkoztam, de – lehet ez az én szegénységi bizonyítványom – nem találtam megfelelő filmeket, viszont van egy olyan időszak és olyan műfaj, amiben számtalan ilyen művet lehet találni…

Igen. Azok a ’80-as, ’90-es évek. Gyerekként rengeteg filmet láttam abban az időszakban, VHS-en, általában hangalámondással, olyan klasszikusokat, mint a Halloween, az Aliens vagy A texasi láncfűrészes mészárlás. Sehol nem volt 18-as karika, senki nem mondta, hogy ártalmas a gyermeki lélekre a sok borzalom, sőt az iskolaudvaron az órák közötti szünetekben nem voltál egyenlő partner egy beszélgetésben, ha ezt vagy azt a filmet nem láttad még. Sok filmőrült köszönheti rajongását a videómagnók és kazetták aranykorának. A sok horror és nyugat-német szexfilm által uralt piac tortájából azonban egy harmadik zsáner is nagy szeletet vágott ki magának, az akkori akciófilmek, melyek jeles képviselőiből számtalant volt szerencsém unalmas vasárnap délutánokon édesapám társaságában megtekinteni.  Most két ilyen filmet szeretnék nektek bemutatni, olyanokat, amiket a mai napig kaján vigyorral az arcomon, fátyolos tekintettel tudok ezredjére is újranézni.

Marked for Death – Halálra jelölve (1990): Ide valószínűleg elég lenne leírnom egy nevet. Steven Seagal. Ő máris klasszikus guilty pleasure élménnyé képes varázsolni a filmet, de a képlet ettől azért összetettebb. Hősünk, John Hatcher, a nyugdíjba vonult DEA ügynök visszatérve szülővárosába jamaicai drogdílerek egész seregével találja szembe magát. Vezetőjük, Rútpofájú (Basil Wallace – Kéjutazás azonban nem csak erős kézzel, de túlvilági segítséggel is hatalmat gyakorol nemcsak bandája, hanem a város felett is… Hát erre nincsenek szavak. Kemény egysorosok, túljátszott szerepek, fülledt dallamok és a Steven „Tanárúr aka Mester” Seagal színészi tehetséget hírből sem ismerő ábrázata. Hatalmas. Ami előtt viszont fejet kell hajtanom az Seagal aikido tudása, ez minden filmjében lenyűgöz. Mégis igazán azért szeretem ezt a filmet, mert érdekes képeken mutat be két egzotikus vallási irányzatot is. Az egyik ilyen a Abakuá, az afro-kubai titkos társaság, sajátosan kevert vallási rítusokkal – ezekbe bepillantást is nyerhetünk – és hierarchiával. A másik a santería – ősi afrikai eredetű hitet és spanyol katolikus hagyományokat ötvöző irányzat – vallási kultusz, ebből a filmben szereplő papnő egy komplett rontási rítust is bemutat. Imádom minden percét. A fentiek összessége pedig nem is eredményezhet más filmet, mint olyat, amiben a guilty pleasure méter biztosan kiakad.

Igen, tényleg ilyen EPIC:

Cobra – Kobra (1986): A kult-akciófilm fényesen ragyogó gyémántja, Sly brutális, kemény és kérlelhetetlen, egy igazi gép, aki legalább annyira brutális, mint azok, akikre vadászik. A film egyik hatalmas előnye az a hangulata. A gyilkos szekta képei beleégtek gyermeki retinámba, a gyilkosok vezérének fegyvere pedig egyszerűen überbrutál. Annak a késnek a képe még most is hideg pengeként villan át az agyamon, hogy utána csendben elmorzsoljak egy édes könnycseppet. Marion „Kobra” Cobretti, igazi, kemény utcai zsaru. Saját módszerekkel dolgozik és a törvényeket is egyedi módon értelmezi. Aktuális feladata pedig, egy női túlélő, Ingrid védelme (Brigitte Nielsen – Vörös Szonja /1985/), aki egy gyilkos szekta bosszúja elől kénytelen menekülni… Ezt egyszerűen muszáj látni. Ollóval elvágott pizza, „Dögvész vagy és én a gyógyszer”, 100% akció, másfél óra hullámvasút, egyenesen a ’80-as évek közepéről. Amiért igazán szeretem ezt a filmet az a hangulata, van benne egy apokalipszis előtti érzés. A szekta új világot akar teremteni, ahol csak az erősebbek élhetnek túl vagy vadásszá válsz vagy áldozattá, nincs más alternatíva. Mindenhol ott vannak, és bárhol megtalálnak. Csak egy olyan férfi képes felvenni velük a harcot, aki pont olyan gátlástalan, mint ők. Sylvester Stallone kétségkívül egyik legjobbját hozza a filmben, a szektavezér szerepében Brian Thompson pedig zseniálisan hozza a beteg vadállatot. A filmben mindent a maximumra tekertek fel, ma már számos jellegzetessége megmosolyogtató, de amikor leülök a film elé újra azzá a kisfiúvá változom, aki arra gondolt, hogy a jó mindig legyőzi a rosszat, hogy Sly-nál nincs keményebb, hogy a hős most is megmenti a királylányt. Igen, megmenti, de vérmocskosan, hullahegyeken gázolva át, a gonoszt pedig legyőzik, de végleg valószínűleg nem lehet elpusztítani, a világ csak kis időre menekült meg, közel a vég, de Kobra mindig itt marad, hogy visszaküldje oda ahová való. 10/10

Murdock: Nehéz volt kiválasztani azt a filmet, ami számomra igazi bűnös élvezetet jelent. Részben azért, mert az igényesebb énem miatt néha túl sokat szelektálok, és emiatt kevés az olyan gyengébb (vagy egyenesen szörnyű) alkotás, amit őszinte örömmel képes vagyok többször is újranézni. Másrészt azért, mert a szóba jött jelöltek is annyira sokfélék, hogy már tényleg inkább hangulattól függ, hogy melyiket kedvelem jobban. A legtöbb ilyen film nálam a 90-es évek bő terméséből került ki, de a 2000-es évekből is eszembe jutottak olyan kedvelhetően rémes alkotások, mint a Chucky Ivadéka, vagy az Aliens vs Predator 2. Ed Wood filmjeit meg már meg sem említem.

Sokáig gondolkodtam A kukorica gyermekei harmadik részén, de jobban átgondolva, a sok negatív vélemény ellenére, egyáltalán nem annyira rossz film, hogy bűnös élvezetnek nevezzem. Végül őszintén a lelkem mélyére néztem, és rájöttem, hogy a legjobb jelölt nálam erre a posztra nem más, mint a teljes Leprechaun (Gyilkos kobold) széria. Ezek azok a filmek, amiknél lehet, hogy van sokkal rosszabb, sokkal őrültebb, sokkal elvontabb, sokkal élvezetesebb gore faktorral rendelkező film, de nálam mégis ez a sorozat reprezentálja leginkább a bűnös élvezet fogalmát. Talán a negyedik rész az, amihez jóval kevesebb a türelmem, de az összes többi epizódot bármikor képes vagyok újranézni.

Ezt talán részben amiatt is lehet, hogy kezdő horror rajongó éveimnek fontos állomása volt ez a franchise, de most érettebb fejjel sem tudnék alkalmasabb jelöltet találni. A történet minden esetben bot egyszerű, vagy nettó hülyeség. Az effektek néhol megmosolyogtatóak, néhol meg azért még mindig egész pofásak. A színészek a legtöbb esetben kritikán aluliak, de még is belengi az összes részt egyfajta groteszk báj, ami sokat lendít az élvezeti faktoron. Egyáltalán nem veszi magát komolyan a sorozat, sőt, szinte már egészen rajzfilmes az összkép, ami a sok vicces és ötletes gyilkossággal egybekötve hihetetlenül agyament élményt nyújt. És persze itt van nekünk Warwick Davis a vérszomjas kobold szerepében, aki nem véletlenül lett egy emlékezetes horror rém. Egyértelműen az ő figurája teszi nézhetővé a legrosszabb epizódot is. Egy doboz sörrel és egy kis rágcsálnivalóval bármikor öröm végigülni ezeket a filmeket, amik már egy teljesen elborult délutáni rajzfilm matiné érzetét keltik. A második rész főtémája pedig egy egész hangulatos kis horrorfilm zene lett, ami még most is itt szól a hangfalakból, miközben ezeket a sorokat gépelem.

Lewis: Az én kedvenc bűnös élvezetem az 1988-as Vampire's Kiss / A vámpír csókja, aminek az égvilágon semmi értelme, egy hülyeség az egész, de a kiüresedett életű kiadóigazgatót játszó Nic Cage annyira túltolt alakítást hoz benne, hogy egyszerűen képtelen vagyok nem imádni (a Nicolas Cage-s mémek java része ebből az opusból ered!), a Flashdance-ből is ismerős Jennifer Beals pedig szuperszexi. Nagy kár, hogy csak kevesen ismerik ezt az alkotást, több figyelmet érdemelne ez a gyöngyszem!

eN.Dé.: Ez a lista a tipikus példája annak, hogy akasztják a hóhért. Én kértem a srácokat arra, hogy írják meg, nekik melyek azok a filmek, amik a bűnös élvezet kategóriájába tartoznak. Amikor pedig rajtam volt a sor, hogy megírjam a saját kedvenceimet, akkor bizony elakadtam. Írtam is K-ED kollégának, hogy na tessék, nem tudom, mit írjak. Pörgettem a címeket a fejemben, hiszen a hobbimból kifolyólag bizony elég sok filmet láttam már, de vajon, mi nálam a bűnös élvezet kategória? Én bevallom, hogy nagyon szeretem a Viasztesteket, a 13 kísértetet, a Náci zombikat vagy az Alien negyedik részét, de ezeket nem mondanám bűnös élvezetnek. Aztán beugrott, hogy van két téma, amiből tényleg képes vagyok bármit megnézni. Az egyik az állatos horrorok. Hangya, krokodil, cápa, kígyó, piranha és a többi. Ezek mindig jöhetnek (na jó, a Sharknado, meg Gigaakármik azért kizárva, bár jó társaság és némi sör keretében azért ezek is előkerülnek). A másik ilyen téma pedig a démonok, akik megszállják a delikvenseket és vegzálják azokat. Jöjjön tehát két alkotás, amit én bizony tényleg bármikor meg tudok nézni, mindegy, ki-mennyire utálja.

Anaconda - Anakonda (1997): Természetfilmesek az Amazonason hajóznak, amikor összetalálkoznak egy hüllővadásszal, majd pedig a 16 méteres anakondával. Jennifer Lopez, Ice Cube, Owen Wilson, Eric Stoltz és persze a nagy öreg Jon Voight igyekeznek legyűrni a roppant félelmetes anakondát, ami valami egészen nevetségesen néz ki. Igaz, sosem lehet eldönteni, hogy mi a viccesebb: a béna óriáskígyó vagy az, ahogyan Lopez megpróbál színészkedni? Ám mégis, kit érdekel mindez, ha ott van nekünk az überkemény Voight bácsi és a násztáncba hajló küzdelme a gyűlölve szeretett kígyóval? (Ejnye, nem, nem azzal a kígyóval, mire gondoltok?! :D ).

Demon Wind - Démoni szél (1990): Mindenkinek megvan az a meghatározó élmény, ami elindította az adott filmes műfaj útján. Igaz, én A cápát szoktam megnevezni, de volt mellette egy másik film, amit mérföldkőnek tudok nevezni a horror iránti imádatomban és ez pedig az 1990-es Démoni szél. Kb. 11 évesen láttam ezt a filmet, méghozzá egy csajos pizsamaparty keretében és szülői engedély nélkül. Nagyon féltem tőle, ráadásul másnap egy erdőbe mentünk kirándulni. Hát mondanom sem kell, hogy rettegtem minden fűszáltól. Azóta sem féltem ennyire egy filmtől. Persze mostani fejjel már feltűnnek a roppant béna gyurmaszerű maszkok, meg a túltolt fehéres-zöldes hányás és az elszabadult ködgép, amik bizony nagyon gagyi színezetet adnak a filmnek. Nem is beszélve a ripacs színészekről és a bugyuta történetről. Mégis, képes vagyok bármikor megnézni ezt a filmet, aminek láttán mindig előjön belőlem az emlék arról a 11 éves rettegő kislányról, akit valamiért mégis teljesen megfogott ez a műfaj és aztán el is nyelt. :)