Mindig van abban valami megnyugtató, mikor egy színészről kiderül, hogy több műfajban is remekül helyt tud állni, nem csupán egyféle szerep miatt marad emlékezetes számunkra. Ez a helyzet Charlie Sheen-nel is, aki A szakasz, A tőzsdecápák és a Nagy durranások után bevállalta ezt a rendkívül élvezetes sci-fit. Bár a világot nem váltotta meg, ellenben egy többször nézős darabot hoztak össze a rendező úrral.

David Twohy, aki olyan nagyszerű filmeket dirigált pályája során, mint a Riddick – A sötétség krónikája, vagy a Merülés a félelembe, ezen filmje előtt csupán az Időrés című sci-fit készítette el rendezőként, ám íróként olyan klasszikusokat köszönhetünk neki, mint a Rémecskék 2, A szökevény és a Kevin Costner neve által fémjelzett, kritikailag is elismert Waterworld – Vízivilág (muhaha).

A jelenben játszódó sztori szerint egy csillagász tudós, Zane Zaminsky (Charlie Sheen) és kollégája egy rövid ideig tartó, ám ismeretlen forrású rádiójelet fognak hatalmas tányérantennáikkal, ám mikor a főnökük dicséret helyett inkább megsemmisíti a felvételt tartalmazó szalagot, Zane a saját kezébe veszi a kutatást, és egy világméretű összeesküvésre bukkan. Ebben jócskán szerepet kapnak az idegenek, akik az emberi kinézetet felöltve egy újfajta inváziós eljárással, úgynevezett terraformálással (a Föld globális hőmérsékletének megváltoztatásával) szeretnék számukra lakhatóvá tenni és meghódítani hőn szeretett bolygónkat.

Amilyen egyszerűnek tűnik a történet, annyira szerteágazó a végkifejletig tartó út. Számos helyszínen megfordulunk, az egyszerű űrkutató állomástól kezdve az Antarktiszon keresztül a mexikói sivatagig, és ezeken számos mellékkarakter segíti vagy épp hátráltatja Zaminsky nyomozását. Meglepetést is tartogat bőven a film 110 perces játékideje alatt: többszöri megtekintés esetén jövünk rá, hogy minden apróságnak van valamilyen jelentős szerepe a film történetének megértéséhez, ami a forgatókönyvíró munkáját (szintén Twohy) dicséri. Ehhez olyan szereplőgárda asszisztál, mint maga Charlie Sheen, akinek rendkívül jól áll egyrészt a szemüveg plusz körszakáll kombó, másrészt pedig remekül hozza az általa alakított csillagászt. Hitelesek a cselekedetei, a mondatai kellően meg vannak írva, a testbeszéde és érzelmei szavak helyett is elmagyaráznak mindent, ezekre pedig Rékasi Károly szinkronja teszi fel a koronát, amely nagyot dob az összhatáson, és remekül illik Sheen karakteréhez. A többi színész, akik nagyrészt ugyan csak sorozatokban szerepeltek, mint például Lindsay Crouse vagy Teri Polo, szintén élvezhető alakítást nyújtanak. Külön kiemelném Ron Silver-t, aki Zane főnökét játssza: ritka jól nyomja a negatív figurát, akit legszívesebben két perc után mi is pofán gyűrnénk; egyszóval a castingra semmi panaszunk sem lehet. Ugyanez vonatkozik a látványra is, szemkápráztató nagytotálokból nincs hiány, a vizuális effektek rendben vannak, az idegenek megjelenítése kellően félelmetes és emberszerű, és hála a szépen felépített és kidolgozott helyszíneknek, továbbá a részben valódi, külső helyszíneken forgatott jeleneteknek, igazán élvezetes képsorokat kapunk vissza.

Személy szerint imádom az olyan filmeket, amelyekben egy-egy utalás található más filmekre vagy művekre, legyen az egy tárgy vagy akár mondat, szerencsére a Galaktikus támadásban is számos ilyen van. Csak hogy pár darabról szót említsek: ilyen a rádióteleszkópok által fogott jel hossza, ami 42 másodpercig tart. A 42-es szám a sci-fi berkekben kultikus Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvben kap nagy szerepet, mely szám a megoldást nyújtja a világuniverzum legnagyobb kérdésére. Vagy másik példa: a Zane hálószobájában megtalálható könyvek egyike Carl Sagan-tól a Kozmosz, ami a műfaj egyik legnagyobb írójának szintén egyik legismertebb művei közé tartozik. Az elmúlt 21 év alatt aztán még két érdekesség történt, teljesen véletlenül: cikkünk alanya 1996-ban debütált, ahogyan egy másik idegeninváziós kultsci-fi is, a Függetlenség napja, aminek éppen 20 évvel később, tavaly jött ki a második része. De hogy még tágabbra nyíljon a szemünk: a film eredeti címe The Arrival, ami ugyebár Érkezést jelent, és pontosan 20 évvel később, 2016-ban hasonló címmel debütált egy másik „idegeninváziós” (nem véletlen a zárójel) film is, ami szintén Arrival (Érkezés) címre hallgat.

Nem mehetünk el a szakmai és pénzügyi siker mellett sem: a csupán 25 millió dolláros elkészítési- és reklámköltség már a nyitóhétvégén többszörösen megtérült (Sheen neve ugyebár garancia volt erre), 184 milliós bevételt produkálva csak az anyaországban, ám a nemzetközi bemutatókon is összeszedett még 90 milliót. A kritikusoktól és a nézőktől is többségében pozitív visszajelzést kapott, IMDb-n és Rottentomatoes-on is egyaránt 6,4 illetve 64%-on áll, de egy 80%-ot simán megér nálam is. A bevétel eredményezett 1997-ben egy, azonos címmel megjelent FPS-kaland stílusú videójátékot, amely említésre sem méltóan szörnyű lett, és két évvel később egy második részt Patrick Muldoon-nal a főszerepben, amely egyenes folytatása az előző epizódnak. Ebben Sheen már nem tudott részt venni a Pénz beszél munkálatai miatt, így a karakterén a roppant kreatív elhalálozási fordulatot alkalmazták, és a Zaminsky-család másik fiútagját, Zane öccsét tették meg főszereplőnek. Olyan is lett, bukott, mint a vöcsök, köszönhetően Twohy távozásának, a csapnivaló alkotó- és szereplőgárdának, valamint az első részhez képest negyedannyi büdzsének.

Habár Twohy rendezése nem került be a tudományos-fantasztikus filmek Pantheonjába, mégis egy korrekten összerakott darab, amely többszöri megtekintésre is mindig valami pluszt nyújt számunkra, egy igazi üde színfolt a kínálatban, és Charlie Sheen alakítása miatt hosszú ideig nem fogjuk elfelejteni. Zárszóként jöjjön egy idézet a filmből, Zane és barátnője dialógusából, ami a feleségemnél már szállóigévé vált: - Jól van, feladom, mit akarsz? – A seggedet az ágyban.

10/8.

IMDb | mafab