A Brit Hammer stúdió, bár mára hírneve megkopott, de valaha a horror műfaj egyik nagy meghatározó tényezője volt. A stúdió főleg az ötvenes, hatvanas években leforgatott gótikus horrorjaival szerzett magának elismerést, elsősorban az olyan klasszikus rémalakok történeteinek újraértelmezésével, mint Drakula vagy Frankenstein, amik egyben a stúdió két legnagyobb színészóriása, Christopher Lee és Peter Cushing hírnevét is megalapozták. Ám a változás szele még erre a megingathatatlan titánra is komoly sújt helyezett. A hatvanas évek végétől új idők köszöntöttek be a horror műfajában. Az igények, és a nézők ingerküszöbe kezdett megváltozni, és a zsánerből is egyre több darab örvendhetett nagyobb elismerésnek. Ha a Hammer nem akart elsüllyedni a feledés homályában, akkor szép lassan nekik is alkalmazkodniuk kellett ezekhez az új időkhöz. Mindeközben igyekeztek hűek maradni saját gyökereikhez is, de nem is hagyták figyelmen kívül az olyan dolgokat, mint a zsánerben egyre nagyobb erőre kapó sátánista és okkult témákat. És mivel a cenzorok fojtogató szorítása is lassacskán lazulni kezdett az idők során, így már több lehetőség nyílt ezeknek a témáknak a feldolgozására is. Újító kísérletezgetéseiket sajnos nem minden esetben koronázta siker, ám az 1968-ban elkészült The Devil Rides Out hatalmas kivételt képez ez alól. Olyannyira, hogy a mai napig is a stúdió egyik legjobb és legszínvonalasabb darabjaként tartják számon, az okkult horrorok alzsánerében pedig szintén egy viszonyítási alapnak tekinthető.

A mágikus tanokban járatos világi úriember, Duc de Richleau (Christopher Lee) találkozik barátjával, Rex Van Rynel (Leon Greene), hogy egy igen komolynak tűnő ügyben kérje segítségét. Közös ismerősük, és Richleau védence, az ifjú Simon (Patrick Mower) hónapok óta különösen viselkedik. Közeli barátaitól elzárkózik, visszavonulva él új házában, ahol igen különös alakokkal találkozgat. Richleau és Rex felkeresik a fiatalembert annak otthonában, ahol épp egy kis partit tartanak a férfi újdonsült és előkelő, ám felettébb gyanús barátai. Richleau gyanakvó aggodalma sajnos nagyon is jogosnak bizonyul, amikor egy emeleti szobában egyértelmű jeleit és kellékeit találják annak, hogy Simon egy sátánista szekta bűvkörébe került. Miután Richleaunek sikerül nagy nehezen meggyőznie a szkeptikus Rexet, igyekeznek a védelmük alá helyezni Simont, és egy fiatal nőt, Tanithet (Nike Arrighi), akik mindketten a szekta két legújabb, beavatás előtt álló tagjai lennének. Ám a szekta ördögi hatalommal és tudással rendelkező vezetője, Mocata (Charles Gray) nem adja fel harc nélkül a dolgot, és minden áron vissza akarja szerezni két ifjú hívét. Ehhez pedig saját mágikus képességei mellett a pokol legsötétebb erőit is mozgósítja.

Az okkultizmus témája eddig sem volt idegen a Hammer filmjeitől, de eddig mindig csak mellékes elemként került elő, ám miután már a cenzorok sem szabályozták ezt annyira vehemensen, a lehetőség adott volt, hogy végre alaposan megmerítkezzenek ebben a témában. Ehhez pedig nem is találhattak volna alkalmasabb alapanyagot, mint a sikeres brit ponyvaszerző, Dennis Wheatley munkásságát. Wheatley számtalan regényt írt az okkultizmus és sátánizmus témájában, és nem kisebb személy volt a szakmai tanácsadója, mint Aleister Crowley. Wheatley ezért végül úgy rótta le tiszteletét, hogy a The Devil Rides Out-ban Crowleyról mintázta meg a szektavezér Mocata karakterét. A regényt (ami 1937-ben magyarul is megjelent „A ​sátán elszabadul” címen) egyébként maga Christopher Lee ajánlotta be a stúdiónak, aki nemcsak, hogy személyesen is ismerte Wheatleyt, de konkrétan szomszédok is voltak, így első kézből szerezhette meg a szerző áldását a produkcióra. A könyv cselekménye a szokásos ponyva alapokkal rendelkezik, de eléggé szerteágazó, nagyszabású történettel bír, és számtalan olyan elemmel, amik sajnos még az akkorra megenyhült cenzoroknál is kicsapták volna a biztosítékot. Ennek érdekében a forgatókönyv megírására felkérték Richard Matheson írót, aki ekkorra már nagy hírnévre tett szert regényei, és az azokból készült filmek révén, amik közül némelyiknek maga Matheson írta a forgatókönyvét is, de Roger Cormannek köszönhetően a horrorfilmek világát is kellően megismerte. Matheson sok mindent kihúzott Wheatley eredeti regényéből, így megfosztva azt a felesleges sallangoktól, és jobban megfeleltetve a film nyelvére. Ennek köszönhetően a cselekmény jóval feszesebb és izgalmasabb lett. Illetve egy komplett történetszál is kikerült a filmből, hiszen a könyvben – ami 1929-ben játszódik, akárcsak a film – a szekta okkult praktikáival elő akarja idézni a második világháború kirobbantását, amihez szükségük van egy bizonyos Set Talizmánja nevezetű kegytárgyra, ami lényegében egy mumifikált pénisz. A brit cenzorok szigora miatt ennek a szálnak természetesen mennie kellett, de így, hogy a világháború kirobbantásának kísérlete sem szerepelt a szkriptben, a történet sokkal személyesebbé vált. Richleaunek és társainak így nem a világot kell megmentenie, hanem egy közeli barátja, és egy fiatal lány életéért és lelki üdvéért folytatnak elszánt harcot. Ez az úgymond „kispályásabb” megközelítés pedig nagyon jót tett a filmnek.

A rendezést a stúdió nem kisebb névre bízta, mint egyik legnagyobb legendájukra, Terence Fisherre, aki anno Frankenstein és Drakula történetének újraértelmezésével megalapozta a Hammer hírnevét, és azóta is több sikeres filmet letett nekik az asztalra. Valahol még logikusnak is nevezhető, hogy ha egy teljesen újító filmbe akarnak belevágni, akkor persze, hogy a jól bevált kabalarendezőjükre bízzák a munkát. Szerencsére Fisher nem hazudtolta meg önmagát, és a lehető legjobb tudásával adaptálta filmre a történetet. Fantasztikusan sötét és baljós atmoszférával dolgozik, ami belengi az egész cselekményt. A Matheson által megnyirbált történet valóban jóval feszesebbé válik Fisher keze alatt, ám tény, hogy így is maradnak üresjáratok és picit lagymatagabb pillanatok. Ám ez inkább betudható a kornak, amiben a film készült, és még így is viszonylag kevés van ezekből. Maga a cselekmény ugyanis valóban folyamatosan pörög, már az első percektől fogva, és valami mindig történik. Kapunk autósüldözést, kultistákkal való harcot, fülledt fekete misét, és még sorolhatnánk. Számtalan ikonikus momentummal is rendelkezik így a film, elég csak felhozni az előbb megemlített fekete misét, de még ennél is kiemelkedőbb az a jelenet, ahol Richeau és társai egy mágikus kör oltalmában próbálják túlélni az éjszakát és átvészelni mindazt a természetfeletti támadást, amit Mocata intéz ellenük, legfőképp a teljes valójában megidézett Halál Angyalát. Az egyetlen dolog, ami tompítani tud ezek hatásosságán, azok maguk a trükkök, amik a maguk korában formabontóak lehettek, de mára némelyikük enyhén avíttassá vált. Kiütközik ez például az autós jelenetek közelképeiben szembetűnő vetített hátterek esetében, de némely természetfeletti, démoni jelenés megvalósításánál is kilóg már a lóláb. Ez természetesen nem a film hibája, de ebben a tekintetben elég negatívan ütközik ki a kor. Ám a hatásosan megteremtett atmoszféra még ezeken is sokat tud lendíteni. Ezt tökéletesen megtámogatja még a hangulatos és végig vészjósló zene, ami néhol lehet kicsit mesterkéltnek hangozhat, de ezek a klasszikus rémfilmekbe illő, gótikus taktusok sokat emelnek a film hatásán és élvezhetőségén. Negatívumok mellett viszont fel lehet még hozni némely szereplő átgondolatlan és logikátlan cselekedeteit, és a cselekmény néhol egyszerű, enyhén suta megoldásait. Ezt talán be lehet tudni az alapmű ponyva mivoltának, amit azért nem is tud teljesen levetkőzni magáról a film, de ezeken még nyugodtan lehetett volna mit finomítani.

A stúdió természetesen Christopher Lee-nek szánta a főgonosz szerepét, ám ő végül kiharcolta, hogy az okkult tanokban járatos protagonistát, Duc de Richleaut játszhassa el. Így Lee-nek végre lehetősége volt bizonyítani egy teljesen más szerepkörben, és bőségesen meghálálta ezt a lehetőséget. Fantasztikus profizmussal és eleganciával kelti életre a karaktert, valódi erőt és lehengerlő kisugárzást kölcsönözve neki. Szokásához híven Lee maximálisan uralja a filmet, amikor jelen van, ellopva a reflektorfényt az összes többi szereplő elől. Nem véletlen, hogy végül ez lett Lee egyik kedvenc szerepe, és egyben a kedvenc Hammer produkciója is. Szerencsére ugyan ez a helyzet elmondható a negatív oldalról is. A szektavezér Mocata szerepét eredetileg a Goldfinger című James Bond filmmel közismertté vált Gert Fröbenek ajánlották fel, de ő visszamondta a lehetőséget. Így került képbe egy másik későbbi Bond gonoszt megformáló színész, Charles Gray, aki a lehető legtökéletesebb választásnak bizonyult. Az általa életre keltett Mocata egy valóban erőteljes és fenyegető figuraként jelenik meg, aki valódi veszélyt jelent főszereplőinkre. Gray végig hiteles marad a szerepben, aminek hatásosságához nem keveset járul hozzá a színész átható tekintete, és a már önmagában is delejes és hátborzongató hangja. Van a filmben egy jelenet, amiben Mocata hipnotizálja az egyik szereplőt, hogy így szedjen ki belőle információt, majd ugyanígy keríti hatalmába az előle elbújtatott két korábbi védencét. Ez a film egyik leghátborzongatóbb jelenete, és mindezt csak Gray elképesztő színészi teljesítményével érik el, és azzal a fenyegetéssel, amit az egész lénye sugároz. Az ő esetében is elmondható, hogy amikor jelen van, szintén abszolút uralja a filmet, és ezért is sajnálom, hogy ő és Lee nem kaptak több közös jelenetet, amikben jobban egymásnak feszülhettek volna. A többi színész hozza a kötelező szintet. Leon Greene a tipikus elszánt, hősies férfi főhős, de még ezen sablontulajdonságai ellenére is teljesen kedvelhető figura. Azt mondjuk nem értem, hogy minek kellett újraszinkronizálni őt. Aki viszont igen üde színfoltja a produkciónak, az az aktuális hősnőt megformáló Nike Arrighi. Karaktere egyáltalán nem egy sablon női figura, aki arra van csak, hogy megmentsék, és még jobban bevonzza a férfiközönséget. Egy nagyon is határozott és jól megírt jellemmel rendelkező női karakterről van szó, aki idővel aktívan alakítja is az események folyását, és egy darabig abban sem lehetünk teljesen biztosak, hogy melyik oldalon áll.

A film végül elég sikeresnek bizonyult hazájában, és a végeredményt mi sem példázhatja jobban, hogy az alapmű szerzője, Dennis Wheatley is maximálisan elégedett volt a kész produkcióval. A tengerentúlon azonban már nem volt ilyen könnyű a helyzet. Kezdődött ez azzal, hogy az amerikai forgalmazók először a cím alapján azt hitték, hogy valami westernről van szó, és a közönség is kezdetben így viszonyult hozzá. (Mert hát teljesen logikus, aminek a címében benne van a rides out, azaz a kilovagol szó, az nyilván csak western lehet, nem? Teljesen egyértelmű.) Ám végül aztán leesett nekik a tantusz, és a forgalmazók át is keresztelték az amerikai nézők számára kevésbé félreérthető The Devil’s Bride-ra. Ám ez sem sokat segített, a film ugyanis az Egyesült Államokban nem termelt valami jól. Ezen pedig talán az sem segített sokat, hogy a film 1968-ban jött ki, amikor is a műfaj két igazi klasszikusa is tiszteletét tette a mozikban, cím szerint Az élőhalottak éjszakája, és a Rosemary gyermeke. Ezek mellett pedig, főleg a Rosemay gyermekét figyelembe véve, nem sok esélye volt labdába rúgnia a The Devil-nek. Idővel azonban még is a Hammer stúdió egyik legfényesebb ékkövévé vált, és bár nem ok nélkül, de azért ki lehet jelenteni, hogy nem egy hibátlan filmről van szó. Némelyik hibájáról tényleg csak az idő múlása tehet, például az effektek tekintetében, ezeken azért szemet lehet hunyni. Ám a történet időnkénti belassulása és ponyvaszerű, néhol átgondolatlan stílusa és cselekményszövése már nehezebbé teheti sokaknak a befogadását. Ám aki szeretne látni egy igazán klasszikus, ízig-vérig hamisítatlan Hammer produkciót, és aki kedveli a sátánizmussal és okkultizmussal foglalkozó horrorfilmeket, főleg a klasszikusabb felfogásban, az biztosan megtalálhatja a számításait a The Devil Rides Out-ban.

IMDb