
A közelmúltban beszélgettem egy rendezővel és ő mondta azt, hogy az "élet remek író, de pocsék dramaturg". Tehát filmesként az a legfőbb feladat, hogy ráakadjanak azokra a témákra, melyek ott vannak a jelenünkben, múltunkban, majd aztán ezt már rendezői attitűddel adják tovább a nézőknek. Ha pedig valaki jó érzékkel, jó meglátásokkal és jó dramaturgiával nyúl ezekhez, akkor igazán kiváló alkotásokat adhat át. Ahogy öregszem egyre inkább kutatom azokat a filmeket, melyeket az élet írt. Mert - különösen ebben az AI által terhelt világban - keresem a valósat. Valódi érzelmeket, élményeket akarok. Így akadtam rá a The Devil's Bath című folk-horrorra, a szavaimat pedig azóta is keresem.

Történetünk a 18. századi Ausztriában játszódik. Az emberek kis közösségeket alkotva élnek falvaikban, bent az erdő közepén. Agnes épp férjhez készül menni a szomszédos faluban élő Wolfhoz. Arra készül, hogy hasznos tagja legyen a közösségének, jó feleség és jó anya váljon belőle. Ám valami nincsen rendben, Agnes nem találja a helyét. Új életébe nem illik bele, a régihez pedig már nem térhet vissza. A nőt pedig fokozatosan felőrli a depresszió, míg eljut a "megváltásig". Na, de milyen áron...

Veronika Franz és Severin Fiala (The Lodge, Goodnight Mommy) osztrák filmesek ismét egy nagyon erőteljes, pszichológiai alkotással jelentkeztek és ismét egy nagyon nehezen emészthető, szívet-lelket szétfacsaró történetet tártak elénk. A történelmi háttér és téma, amivel foglalkoznak már önmagában brutális. (Bővebben erről a témáról Kathy Stuart: Suicide by Proxy in Early Modern Germany: Crime, Sin and Salvation című könyvében olvashattok.) Ugyanis tömegével fordult elő akkoriban az, hogy emberek - leginkább nők - gyilkosságot / gyerekgyilkosságot követtek el azért, hogy kivégezzék őket. Ennek oka, hogy a szigorúan vallásos közösségben a gyilkosság esetében volt feloldozás, de az öngyilkosság olyan súlyos dolognak számított, hogy az illetőt még csak el se temették normálisan. Egyszerűen kidobták a dögök közé vagy a mocsárba a testet. Aki pedig valamiért nem tudott beilleszkedni, vagy nem találta a helyét ebben a közösségben, egyszerűen nem tudott kihez fordulni segítségért. Igazság szerint azt se nagyon tudták, hogy miért kellene segíteni. Mégis, hogyan történhet ilyen? Hogyan juthat el az ember kétségbeesésében addig, hogy kioltsa valaki más életét azért, hogy ő maga feloldozást kapjon? A rendezőpáros pontosan erre keresi a választ.

A cselekmény nagyon lassan építkezik, kevés szereplőt mozgatnak, cserébe roppant brutális dolgokban lehet részünk. A fókusz Agnesen van. Azt követhetjük végig, hogy egy életvidám fiatal lányból, hogyan válik egy depressziós, útját vesztett nővé, aki a halálban látja az egyetlen kiutat. A képi világ pedig ennek megfelelően alakul: napsütötte rétről jutunk el a sűrű, sötét erdőig. Egy kedves lányból gyilkos lesz és áldozat is egyben. Az út pedig, amin végighalad e változása közben, egészen hátborzongató.

Nem a nagy rejtélyeken van a hangsúly, hanem a folyamatokon. Papíron Agnesnek mindene megvan és boldognak kellene lennie. Gyermeket szeretne, ám olyan akadállyal találja magát szembe, amire a hagyományos rendnek, a vallásának nincsen válasza. Ő maga pedig egyszerűen nem érti, mit rontott el. Agnes kétségtelenül egy kívülló, aki nem tudja feldolgozni azokat a kisebb-nagyobb kegyetlenségeket, a változást, az új környezetet, rendet, amibe belecsöppent. Nem kapott ugyanis ehhez semmi eszközt, vagy kapaszkodót. Nincs kihez és mihez fordulnia, hiába próbálkozik. Szépen lassan elnyeli őt a magány és a kétségbeesés.

Nincs tehát klasszikus értelemben vett gonosz sem. Nincsenek metafórák, nincsen nagy traumatikus élmény sem. A fejben és lélekben végbement változások viszont megvannak, melyeket a rendezőpáros látomásokkal, egyszerre szép és bestiális képekkel mutat meg. A táj pedig ebben ismét nagyon jó partner. Egyszerre csodálatos, megkapó, miközben rideg és félelmetes. Magához ölel, de közben el is nyel.

A téma önmagában borzasztó, de itt jön be a dramaturgiai érzék. Ugyanis az, hogy valami rettenetes, az még nem elég. Átérezhetővé kell tenni és nem csak úgy, hogy rothadó hullákról mutogatunk képeket a nézőnek (amit egyébként a rendezőpáros gyakorta meg is tesz). Nem csak úgy, hogy már a kezdéssel az emberiség egyik legnagyobb tabuját mutatjuk meg. Ezzel sokkolni lehet, de elgondolkodtatni nem. Itt viszont az a cél, hogy a dolgok mögé nézzünk. Hogy értelmezzünk, hogy megértsük a múltat, de ne a mából kiindulva. Ezért se lehet azt mondani, hogy miért nem tette ezt vagy azt Agnes? Hibáztatni se lehet a környezetét se. Akik Agnes mellett vannak nem mondhatók rossz embereknek és azt se jelenthetjük ki, hogy rosszat akarnak a nőnek. Agnes szemén keresztül látjuk a dolgok menetét, aki egyébként senkit nem is hibáztat, csak saját magát, hiszen erre tanították. Ezért olyan nagyon nehéz ez a film: nincs kire hárítani a feszültséget. Nincsen kit hibáztatni. Lehet, hogy ma tudnánk a megoldást Agnes és a hozzá hasonlók számára, de nem a mában vagyunk, hanem a 18. században.

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy engem nagyon eltalált ez az alkotás. Köszönhető a rendkívül jó rendezésnek, a minimalista párbeszédeknek, a csodálatos képnek és Anja Plaschg elképesztő alakításának. Az a rész, amikor meggyónja a bűneit (amik közül amúgy a gyilkosságon kívül, semmi sem bűn) és az, amikor megkapja a feloldozást a legerősebb jelenetsor és színészi játék, amit mostanában láttam. Olyan érzelmi hatást kelt, amire alig találok példát. A rendezőpáros pedig korántsem a mai vélt vagy valós társadalmi gondokat emeli be a filmjébe, ezért olyan nagyszerű. Megmutat egy másik századot, egy másik életet úgy, hogy nem ítélkezik, de nem is húzza rá a saját korára. Önmagában vizsgálja és tárja fel a filmes eszközökkel. Ez pedig igazán figyelemre méltó hozzáállás.

Összefoglalva: ez nem egy hagyományos értelemben vett horrorfilm, ám az élmény, amit ad, na annál kevesebb kegyetlenebb van. Ha tényleg empátiával, nyitottsággal és nem ítélkező helyzetből nézed meg, akkor olyan filmélményben lehet részed, amit soha nem felejtesz el. Nem véletlen, hogy nekem is kellett pár hét, mire megírtam róla a kritikát. Miközben pedig írom csak úgy peregnek a jelenetsorok és képek a lelki szemeim előtt. A The Devil's Bath olyan alkotás, amit meg kell nézni, de aztán soha többé nem akarod látni. Ám nem is kell, mert ha tényleg láttad, amit néztél, akkor veled marad.
Pro
- Kiváló témaválasztás
- Visszafogott és nagyon erős rendezés
- Csodálatos operatőri munka
- Anja Plaschg elképesztő játéka
Kontra
- Nagyon lassan építkezik
- Néha kifejezetten vontatott (bár ez direkt van)
- Empátia és helyes nézői attitűd nélkülértelmezhetetlen
![]() | ![]() | 92% |
Kiváló témaválasztás | Nagyon lassan építkezik | |
Visszafogott és nagyon erős rendezés | Néha kifejezetten vontatott (bár ez direkt van) | |
Csodálatos operatőri munka | Empátia és helyes nézői attitűd nélkülértelmezhetetlen | |
Anja Plaschg elképesztő játéka |