Robert Eggers 2015-ben rendesen felkavarta az állóvizet A boszorkány című filmjével, ami egy csapásra ismertté tette a nevét. Egy igazi, klasszikus értelemben vett, lélekölő rémhistóriáról volt szó, ami maximálisan kiemelkedett az átlag horrorok tengeréből, és ebből kifolyólag a közönséget is rendesen megosztotta. Már ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy Eggers egy rendkívül sajátos látásmóddal megáldott, tehetséges rendező, aki nem hajlandó kompromisszumokat kötni a nagyobb bevétel és a népszerűség kedvéért, hanem a saját vízióját akarja mindenáron megvalósítani. Nagy érdeklődés övezte emiatt legújabb produkcióját, A világítótornyot is, amiről nem sokat lehetett tudni, de az első előzetesek már elérték a kellő hatást, és körvonalazták, hogy nagyjából mire számíthatunk. És így utólag elmondhatom, hogy Eggers előbb említett erényei, az egyedi látásmódja, és a saját víziójához való ragaszkodása, továbbra is relevánsnak mondhatóak, és ennek eredménye egy olyan filmtörténelmi mestermű lett, amihez fogható nagyon kevés születik mostanában.

Nehéz spoilerek nélkül, meg úgy egyáltalán értelmesen beszélni a film történetéről és őszintén, bűn is lenne. Legyen elég annyi alapnak, hogy valamikor az 1890-es években két világítótorony őr, Ephraim Winslow (Robert Pattinson) és Thomas Wake (Willem Dafoe) egy New England-i kis szigetre érkeznek, hogy betöltsék egy hónapos őrségüket az ottani világítótoronyban. Az egyikük még a helyét keresi a világban és saját démonai elől is menekül, a másik pedig már leélte életét, és ebben a hivatásban találta meg utolsó menedékét, ami valamennyire pótolhatja számára a tengeri élet hiányát. Ám természetesen semmi sem alakul olyan könnyen, mint ahogyan azt elsőre gondolnák, és ami egy egyszerű munkának indult, rövidesen a két férfi szürreális pokoljárásává válik.

A filmnek valós alapjai is vannak, ugyanis Eggers fantáziáját eléggé megragadta egy 1801-ben történt tragédia, amikor is két walesi világítótorony őr (mindkettőjüknek a neve Thomas volt) csapdába esett a saját telepükön egy hatalmas vihar kellős közepén. Emellett a rendező sokat merített Herman Melville és Robert Louis Stevenson műveiből, de megnézve a kész produkciót, H.P. Lovecraft és Algernon Blackwood hatása is tagadhatatlan. A nagy ihletadókhoz mérten, Eggers produkciója is rendelkezik egy sajátos, művészi esztétikával és irodalmi igényű tartalommal, és ezek miatt képes egy sokkal magasabb szintre is emelkedni. Cselekmény szempontjából nehéz értékelni, hiszen nem a megszokott történeti sémák alapján építkezik. Aki egy átlagos, jól érthető filmre vágyik, az inkább most lépjen vissza. Eggers filmje egy totálisan szürreális, pszichedelikus belső pokoljárás, ami a két főszereplő sötét lelkén és elméjén vezet át. Itt a hétköznapi mozi szabályai érvényüket vesztik, és belépünk egy sokkal sötétebb, és elvontabb világba, ami sokkal jobban próbára tudja tenni a néző idegeit és tűrőképességét, de aki állja a sarat, az egy maradandó élménnyel lesz gazdagabb. Ha akarta, ha nem.

Elmondhatjuk, hogy egy hamisítatlan művészfilmről beszélünk. Ennek csírái már A boszorkányban is megvoltak, de Eggers csak most engedte igazán szabadjára azt a metaforákkal és szimbólumokkal átitatott sötétséget, ami a fejében rejtőzött. A fekete-fehér fényképezés külön jót tett neki, amit már a rendező a legelején eldöntött, hogy így fogja elkészíteni filmjét. Ez egy remek döntésnek bizonyult, és újfent bebizonyította, hogy néha igenis van értelem fekete-fehérben leforgatni egy filmet, még a huszonegyedik században is. Ez a képi világ tökéletes alapot nyújt annak a nyomasztó, és depresszív hangulatnak, ami az egész filmet belengi. Fantasztikus, és ötletes beállításokat, és operatőri megoldásokat is kapunk, amik amellett, hogy roppant hatásosak, még saját jelentéssel is bírnak. Ezt erősíti még a kiváló és idegtépő zene, ami Ligeti György és Krzysztof Penderecki hátborzongató dallamaihoz fogható. Eggers filmjéről elmondható, hogy minden egyes apró részlet ki van dolgozva, és ki is van rendesen találva. Semmi sincs jelen öncélúan, mindennek megvan a maga helye és értelme, még ha ez elsőre talán nem is egyértelmű. Ez az aprólékosság megfigyelhető mind a hangulat, mind pedig annak az időnek a korrajzában, amiben a cselekmény játszódik. Eggersről eddig is lehetett tudni, hogy nagyon otthon van a történelemben, akár kulturális szokásokról, néphagyományokról, vagy akár a korabeli beszédstílusokról van szó. Ezt itt is csúcsra járatta, ami főleg a két főszereplő szóhasználatában és akcentusában érhető tetten. Pattinson akcentusa a main-i farmer dialektus egy sajátos változatán alapszik, míg Dafoe az atlanti halászok és matrózok korabeli zsargonjában beszél. Ez rengeteget hozzá tud adni a filmélményhez, és maximálisan bele is tudjuk képzelni magunkat abba a világba.

Még ha a cselekményt nem is lehet a hagyományos keretek között kezelni, azt viszont ki lehet jelenteni, hogy üresjárat nem nagyon van a filmben. Annak ellenére, hogy két férfi kálváriájáról van szó egy kis szigeten, valami így is mindig történik, ami felkelti az érdeklődésünket, elborzaszt, vagy pedig zavarba ejt. Persze az események előrehaladtával úgy hagyjuk magunk mögött egyre inkább a kellemetlenül zord valóságot, és lépünk át egy zavarba ejtő és félelmetes rémálomba. Van egy pont, ahol ez a váltás konkrétan meghatározható lehetne, de az inkább jelzésértékű. Onnantól kezdve a határok elmosódnak, és inkább a tudatalatti és a tudattalan legsötétebb bugyrai kerülnek fokozatosan felszínre. Egyre kétségesebbé válik, hogy mi a valóság, és mi nem az, vagy hogy főhőseink hogyan is érzékelik már azt. Mindketten gyarló lelkek, akiknek megvannak a maguk sötét titkaik, és minthogyha csak ezek a titkok és belső szorongások elevenednének meg a szigeten, hogy kárhozatba taszítsák őket. Mert azután a bizonyos pont után Thomas és Ephraim szépen megindulnak a megőrülés útján, ahonnan már nincs visszaút. A rendező álomlogikával dolgozik, és nagyon sok szimbólumot használ, hogy érzékeltesse a két karakter lelkivilágát, és a szimbólumokon keresztül mesélje el, hogy mi zajlik bennük, vagy, hogy kik is ők. Allegóriaként erőteljesen megjelennek a görög mitológia alakjai is, és azok történetei, de más irodalmi művekre és alakokra is van átfedés. Továbbá külön érdemes odafigyelni a szereplők neveire, és azok jelentésére is. És bár különösen hangzik, de ezek fényében, mind hatásmechanizmusában, mind eszközeiben, és nyelvezetében, engem A világítótorony kicsit Ingmar Bergman munkásságára emlékeztetett. Bár Eggers nem nyilatkozott ilyesmit, nem lennék meglepve, ha Bergmannak is nagy hatása lett volna a produkció elkészültére.

Persze mindez nem is működhetne igazán, ha a középpontban nem állna két igazán jó színész, hiszen az összkép főleg rajtuk áll vagy bukik. És szerencsére jelen esetünkben két fantasztikus színészről beszélhetünk, akik már nem is tudom mikor alakítottak utoljára ilyen jól, vagy ehhez foghatóan. Willem Dafoe frenetikus alakítást nyújt, ő már szinte kisujjból kirázza az őrült, ambivalens karaktereket, és itt sem okoz nekünk csalódást. Minden egyes megmozdulását öröm volt nézni, és hasonlóan nagy öröm volt hallgatni minden egyes érces megszólalását. Akit viszont tényleg jó volt végre egy ilyen szerepben látni, az Robert Pattinson. Korábban is volt már rá lehetősége, de most tényleg egy tőle viszonylag szokatlan figurát kapott, aminek az eljátszásához szükség volt a legerősebb színészi képességeire, és végeredményben elmondható, hogy nagyon is méltó partnerévé vált Dafoenak. Pattinson most már végérvényesen lemoshatja magáról az Alkonyat franchise posványát, mert ezután már tényleg értelmetlen lesz, akárcsak vicc szintjén is ahhoz hasonlítani. Itt ugyanis bebizonyította, hogy annál egy lényegesen magasabb színvonalat képvisel, és érdemes is rá, hogy hasonló produkciókban foglalkoztassák. A két színész között pedig fantasztikusan működik a kémia. Minden közös megmozdulásuk aranyat ér, és kiválóan egészítik ki egymást. Szerencsére egyikük sem akarja lejátszani a másikat, hanem igazi partnerként működnek együtt, teret hagyva egymásnak.

A világítótorony egy kiváló mestermű, ugyanakkor egy valóban nehezen befogadható film, ami talán sokaknak megfeküdheti a gyomrát, de érdemes megbirkózni vele. Ez nem az a film, amit egyszer megnézel, és aztán hamar elfelejted, hanem ha már egyszer láttad, utána belé ivódik a tudatodba, és még napokon, akár még heteken át is elkísér téged. A film számtalan értelmezésre és megfejtésre is lehetőséget ad, amiken érdemes elrágódni. Ez az a film, ami tényleg erőteljesen gondolkodásra késztet, és emellett még talán önvizsgálatra is. Nem csak a szórakoztatás, vagy a megbotránkoztatás a célja, hanem egyfajta pszichológiai eszközként is működik, ami az emberi lélek és tudat legmélyebb sötétségébe nyújt betekintést. Funkcióját tekintve egy olyan ősi feladatot tölt be, ami már az ősidőktől is jellemzője volt a történetmesélésnek. Ez pedig az, hogy hidat képez saját magunkhoz, saját belső világunkhoz, és azokhoz az ősképekhez, amik bennünk, és a világban is megvannak, és elkísérnek minket életünk során. Még akkor is, ha ezek a képek és archetípusok nem is mindig pozitívak, vagy kellemesek.

10/10

IMDb | mafab