A sorozat múlt heti epizódját, mondhatni, nem kedveltem, de ezen a héten végre azt kaptam, amiért ezt a szériát igazán szeretem. (A továbbiakban erősen spoileres írás következik!)

A történet ott folytatódott, ahol abbahagytuk. Aaron feltűnt, és találkozott a csapat többi tagjával. Persze a bizalmatlanság érthető volt, de némileg talán túlzónak éreztem Rick ütését, legyen bármilyen erős vezető is. Érthető okokból ennek a résznek ő volt a főszereplője, és, mint Tyreese ellenpontjaként, az ő személyes drámája abban nyílvánult meg, hogy képtelen abbahagyni a küzdelmet a túlélésért. Ezt úgy érzem, hogy remekül hozta Andrew Lincoln, mert képes voltam átérezni a zavarát, amit az okozott, hogy miként is döntsön. Kockáztassa a családját, vagy végezzen a hívatlan vendéggel és folytassák a vándorlásukat? Végül persze eltökélte magát az utazás mellett, de egy elrejtett pisztoly képében azért jelezte, hogy továbbra is résen van.

Michonne volt a másik olyan szereplő, akit csak pozitív jelzőkkel illethetek, mert remekül ellensúlyozta Rick kissé egyoldalú döntéseit, és igyekezett észérvekkel hatni rá. Úgy fest, hogy innentől végleg leszámolhatunk a "hallgatag szamurájhölgy" skatulyával, hiszen már sokadszorra bizonyította a karakter, hogy ő több mint remek kardforgató. Emellett persze Ross Marquandot is dicséret illeti, hiszen Aaron szerepében abszolút hiteles volt, és bár a csoport érthetően bizalmatlan volt vele szemben, mégis szimpatikus tudott lenni, és nézőként is szerettem volna hinni abban, amit mondott. Egyúttal végre kiderült, hogy ő és az Ericet alakító Michael Traynor a TWD első meleg párosa, ami ugyan elsőre szokatlan volt, de mégsem zavaró.

A sorozat kapcsán nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy néha egyfajta easter eggként visszanyúl a régi zombifilmek egy-egy jelenetéhez. Jelen esetben ez az "autós zombidarálóban" volt tetten érhető, ami számomra felidézte a Holtak hajnala egyik idevágó pillanatát, amikor a csapat utat vágott magának a zombik sora közt. Emellett a szimbólumhasználat is visszatért, amely a korábbi tapasztalataik egyfajta ellentéteként az új úticél, Alexandria hangjaiban nyilvánult meg. Ezt ugyan kicsit kiszámíthatónak éreztem, de mégis képes volt rám hatni az a rengeteg gyerekhang, amely a falakon túlról szűrődött át. Talán mert én, a mezei néző is elszoktam már a "normális világ" zajaitól az 5 évad alatt.

A látottakat összegezve, szerintem egy színvonalas epizód volt a mostani, amely egyszerre tudott feszült és drámai lenni, mindezt úgy, hogy sem az érzelmek, sem az akció nem került túlsúlyba.

(Megjegyzés: minden tiszteletem az alkotóknak, hogy a lakókocsi javításakor Glenn aksis ötletével megemlékeztek Dale-ről, akitől mindezt eltanulta a koreai pizzafutár.)

Csak így tovább, TWD!

9/10