Boldogság. „Pozitív érzelmekkel jellemezhető mentális állapot, amely a megelégedettségtől az egészen intenzív örömérzésig terjedhet.” Fogalmaz napjaink közismert online enciklopédiája, mivel azonban egy szinte megfoghatatlan fogalomról beszélünk ezért vonatkozó lapjain – többek között – az is olvasható, hogy „a valóságunk és a ránk bízott küldetésünk metszete” az, amit boldogságnak nevezhetünk. Számtalan módon vizsgálható és értelmezhető a fogalom, hiszen a filozófia éppúgy foglalkozott jelentésének mélységeivel, mint a pszichológia vagy éppen a vallási tanítások. Az igazság azonban az, hogy a boldogságról alkotott elképzeléseink talán a leginkább szubjektívek. Hiszen van, akit maximálisan ki tudna elégíteni egy visszafogott élet egy erdőmélyi kunyhóban, míg mások számára egy nagyvárosi penthouse a tökéletes létezés szinonimája. Egyesek az anyagi jóllétben látják örömeik abszolút forrását, azonban vannak, akik számára a közösség, a társas kapcsolatok a legértékesebbek. Számtalan ember, számtalan boldogságról alkotott koncepció, számtalan megélt boldog pillanat. Azonban az idő előrehaladtával ezek a gondolatok a személlyel együtt változnak, formálódnak. Ezért tapasztalható az, hogy egy idő után az anyagi javak megtévesztő ragyogása már nem csillog olyan fényesen. Hiszen hiába a vagyon, a hírnév, a kastély, ha életünk fontos mozzanatait nem oszthatjuk meg senkivel. Senkivel, aki igazán fontos a számunkra. Az ilyen magányosan megélt pillanatoknak köszönhető az, hogy sokak számára a boldogság valódi megélésének lehetősége szinte egyet jelent a párkapcsolattal. Az „Igazival”, azzal a személlyel, aki hibáink, gyarlóságaink ellenére is kitart mellettünk. Aki „annyira erős, hogy fölemel bennünket s annyira gyönge, hogy éppoly szüksége van reánk, mint nekünk őreá”. Gyönyörű elképzelés ez, olyan, amiért harcolni is képesek vagyunk. Egy képet hajszolunk, egy érzést. Végső soron pedig Őt. Akit mindig is kerestünk, de még nem sikerült megtalálnunk. Aztán történik valami. Egy találkozás. Jön az érzés, majd a szerelem és a beteljesülés. A boldogság. Azonban a szürke hétköznapok köde bemocskolja a varázslatos világunk színeit és mi már nem vagyunk biztosak. Sem magunkban, sem az érzéseinkben és, ami a legrosszabb, már benne sem. Pedig, amire vágytunk ott van előttünk, csak tennünk kell azért, hogy fenn tudjuk tartani, hogy újra és újra meg tudjuk élni. A kérdés az, hogy mit vagyunk ezért hajlandóak megadni? Fel tudjuk-e ajánlani lelkünk egy darabját, hogy helyét a másik esszenciája töltse meg? Ezt mutatja meg és hasonló kérdésekre keresi a választ Michael Shanks, ausztrál rendező, debütáló nagyjátékfilmje, a párkapcsolati drámába oltott testhorror, a Together.

Millie (Alison Brie) és párja, Tim (Dave Franco), a nő új állása miatt egy vidéki kisvárosba költöznek. Kapcsolatuk azonban már egyáltalán nem annyira felhőtlen, mint egykoron. A férfi ugyanis zenei karrierjét szeretné újra fellendíteni és kétségekkel küzd nemcsak a költözéssel, hanem kapcsolatuk jövőjét illetően is. Falakat húz maga köré, távol tartva ezzel magát a nőtől és az intimitástól is. Millie igyekszik kizökkenteni Tim-et ebből az állapotból, ennek részeként egy hosszabb sétára indulnak a közeli erdőbe, ahol egy balesetnek köszönhetően egy földalatti barlangba zuhannak, azonban a hely több egy egyszerű üregnél. Rituális kellékeket és egy templom maradványait találják a felszín alatt. Ez a hely pedig idővel mindkettőjük életét meg fogja határozni. A lehető legelemibb, zsigeri szinten…

Shanks magabiztos rendezése gyakorlatilag egy kapcsolat allegóriája. Egy lenyűgöző freskó, ami bár képes lesz egyeseket elrettenteni, mégis elemi erővel ragadja meg a párkapcsolatok esszenciális lényegét. A rövid alapozást a költözés utáni tünékeny eufória váltja fel, majd a szent hely hatására részletesen látjuk a kapcsolati dinamikát. A nehézségek ellenére is érezhető vonzalmat, a fellángoló érzelmeket, a fizikai sóvárgást. Azt az elsöprő energiát, ami két ember között kialakul és, ami legalább annyira képes építeni, mint amennyire hatékonyan pusztíthat el mindent a környezetükben. Láthatjuk a visszavonulást, a különszakadás fájdalmas, de szükségesnek vélt folyamatát. És tanúi lehetünk annak is, ahogy eljön a felismerés megváltó pillanata. Hogy mi az, ami igazán fontos és mi az, ami sosem volt az. Nagyon jól prezentált pszichológiai tanulmány – több ilyenre lenne szükség.

A rendező azonban nem csak direktorként végez jó munkát, az írói feladatokban is jeleskedik. A történet soha nem téveszt fókuszt, mindig Millie és Tim a fontos. Környezetük, az őket körülvevő emberek csak díszletként szolgálnak, hogy kiemeljék kettejük pulzáló energiáit. A sztori misztikus vonalának kibontása is kifejezetten jól sikerült – mondom ezt úgy, hogy számomra sok alkotás esetében ez a leggyengébb aspektus. Ebben a filmben csak sejtetés történik, érzékeltetett természetfölötti befolyás. Egy olyan akarat szélsőséges megnyilvánulásaival szembesülhetünk, amit a szerelemmel kapcsolatban gyakran sorsnak vagy végzetnek nevezünk. Remekül sugallja mondanivalóját, hogy a tényleges testhorror manifesztációi láttán nem csak elborzadni, hanem lényegükkel azonosulni is tudunk. Ez pedig ritka kincs napjaink felhígult filmes felhozatalában.

Az alapvetően kamaradarabként funkcionáló művek egyik sarkalatos pontja a színészválasztás. Ugyanis a kevés szereplőt mozgató alkotás hiába rendelkezik egy feszes ritmusú, érdekes és mély történettel, ha színészei nem képesek a látottakat át- és megélhetővé varázsolni. Szerencsére az alkotók ebben az esetben is helyesen jártak el. A szereposztás kiválóan sikerült. A Tim-et alakító Dave Franco jól hozza a bizonytalan – és láthatóan éretlen – zenészt, aki kora ellenére még mindig keresi helyét a világban. Hiteles alakításában megismerhetjük karaktere finomabb lelki rezdüléseit is. A szomszéd férfit – és egyben Millie tanárkollégáját – alakító Damon Herriman remekül formálja meg a szimpatikusnak tűnő, mégis sötét titkokat rejtő Jamie-t. Alison Brie viszont Millie-ként egyenesen letaglózó. Gyakorlatilag maga a női princípium. Az egyik pillanatban egy friss tavaszi reggel, a másikban már csendes, de rendkívül sötét, vészterhes felleg. Egyszer a megtestesült szeretet, megértés és támogatás. Egyszer pedig a némaságba burkolózó elutasítás. Nem is beszélve arról, hogy a kezdetekben megismert kétségek közt gyötrődő nő a későbbiekben bebizonyítja, hogy nem csak önmagáért, hanem a kapcsolatukért is képes és hajlandó mindent feláldozni. A színésznő nélkül ez a mozi és a nézők is sokkal kevesebbek lennének a valamivel több, mint másfél órás játékidő utolsó képkockáinak lepergése után. Izgatottan várom, hogy hasonlóan értékes szerepben láthassam.

Szeretném még kiemelni az operatőri munkát is. A vidéki ház és a környezet rendkívül hívogató benyomást kelt és azonnal beindítja a nagyvárosi ember romantikus elvágyódását. A vágyát egy egyszerűbb – és talán őszintébb – életre. Az erdő és még inkább a földalatti barlang képei pedig remekül emelik ki a misztikus szál baljós árnyalatait. A film egyik, leginkább a testhorror zsánerhez tartozó szekvenciája is ez utóbbiban történik. Hatásos, ugyanakkor mélyen megrendítő és elgondolkoztató képsorokat láthatnak a nézők. Nem is beszélve a finálé történéseiről…

Fontos még megemlítenem a zenei aláfestést is. Cornel Wilczek, ausztrál zeneszerző, dallamai hatásosan vastagítják meg a párkapcsolatot prezentáló rendező nagyvászonra festett ecsetvonásait. Lefedve a boldogságtól a kétségbeesésig terjedő érzelmi skála teljes spektrumát. Az igazi sokkot azonban a Spice Girls 1996-os albumának egyik betétdala tudja okozni, azonban ezt spoilerveszély miatt most nem szeretném jobban kifejteni.

Milyen film lett a Together? Számomra az év egyik legjobb alkotása. Rétegelt, elgondolkodtató és – ami a legfontosabb – értékes. Azonban sajnos nem lett tökéletes. Véleményem szerint a mozi leggyengébb pontja egyben a legerősebb is. Ez pedig nem más, mint a testhorror. Rajongok ezért a szubzsánerért és mindig örömmel látom, ha egy film alkotói feszegetni próbálják a celluloidszalagra rögzíthető képek határait. Ez sajnos ebben a filmben nem kapott akkora hangsúlyt, mint amilyet kaphatott volna. Ezt annak ellenére mondom, hogy amit viszont látni engednek az alkotók az egészen kreatív, sőt egy bizonyos esetben még megrázó is. Szerettem volna többet látni a bodyhorror jegyekből. Ezek hiányáért viszont – ha nem is maradéktalanul – de kárpótolt a mondanivaló. A lényegi jelentés. Az, hogy ne legyünk sem vakok, sem tehetetlenek, ha megtaláltuk azt a személyt, akit mindig is kerestünk. Azt, akit megtalálni vágytunk minden kapcsolatunkban, és akinek csak olcsó lenyomatait sodorta elénk az élet. Ha pedig megtaláltuk soha ne engedjük el, legyen ennek bármi is az ára. Hiszen hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mellette megszokott életünk véget ér. A tény azonban az, hogy ami fontos, azt csak vele élhetjük meg igazán…

IMDb