Tavaly szinte a semmiből érkezett a Hívatlanok újabb feldolgozása, amire tényleg senki sem számított, és úgy igazából nem is éreztük szükségét. Ráadásul a film nyíltan az első fejezet alcímet viselte, ami már előrevetítette, hogy itt még számolnak a folytatás lehetőségével, de az is a lehetőségek között volt, hogy ez egyfajta előzménye lehet az eredeti 2008-as filmnek. A film végül egy szabályos remake-je lett az eredeti darabnak, ami kisebb módosításokkal, de ugyanazt a történetet mesélte el, ugyanazzal a felállással, csak kicsit gyengébben, és sokkal inkább olyan volt, mint egy hagyományosabb slasher. Mindent összevetve, még ha szükségtelennek is érződött, az első fejezet egy teljesen korrekt és egyszer megnézhető remake és horror lett, ám az már egy másik téma, hogy vajon hogyan tudják folytatni ezt a történetet? Illetve itt is felmerül ismét a kérdés, hogy szükség volt e egyáltalán a történet folytatására, vagy még inkább, annak ilyen szintű kihúzására?

Maya (Madelaine Petsch), miután egyedüliként túlélte a három maszkos gyilkos terrorját, a helyi kórházban lábadozik. Ám erről a kis hibáról rövidesen a gyilkosok is tudomást szereznek, akik sietve meg is jelennek a kórházban, hogy orvosolják ezt a problémát. Maya kénytelen menekülőre fogni, és ezzel el is kezdődik egy hosszú kálvária az éjszakában, melynek tétje az életben maradás.

A cselekmény pontosan ott folytatódik, ahol az előző rész abba maradt. Épp ezért a film nem is szán sok időt a felvezetésre, csak gyorsan átvezeti a korábban félbehagyott szálakat, mintha csak egy reklámszüneten lennénk túl. Ez alapjáraton a film javára válik, mert így most nem kell foglalkoznia azzal a lassú építkezéssel, ami az első film esetében volt, és szerencsére nem is akarja újra ugyan azt a receptet követni. Itt egyből belecsapunk a dolgokba, és pár perc után már a főhősnővel együtt száguldunk végig a gyors eseményeken. Ez a folytatólagos kezdés és a kórházi helyszín az elején kicsit meg is idézte a Halloween 2.-őt. A feszültségteremtés itt egész jól működik, tényleg szépen építik a fenyegetettség érzetét, és amikor a gyilkosok teljes valójukban megjelennek, az is félelmetes tud maradni. Viszont itt a kórházi környezetet hamar magunk mögött hagyjuk, és Maya belemenekül az éjszakába, újabb helyszínekre és szereplőkhöz csapódva. És ez az a pont, amikor szép lassan egyre jobban kezd érződni a történeten az ötlettelenség és a felesleges túlhúzás.

Kezdjük azzal előbb, ami jól működik a filmben. Maya itt most már még jobban ki tud teljesedni, mint final girl, és az ő karaktere teljesen jó is. Nem egy kiemelkedő final girl, de együtt lehet vele érezni, és végig tudunk érte izgulni. Még ha néha van egy-két megkérdőjelezhető lépése, egyáltalán nem ostoba, és a leghúzósabb helyzetekben is feltalálja magát, és kitartóan küzd az életben maradásért. Madelaine Petsch teljesen korrekt színészi alakítást hoz a szerepben, vele tényleg nincs semmi gond. Az ő jelenetei, amikor a gyilkosok elől bujkál, azok tényleg jól működnek. A feszültség ezekben a kis mini epizódókban szinte mindig pattanásig feszülnek. Viszont minden más az már eléggé vérszegény lábakon rogyadozik. Alapjáraton a történet egy teljes alibi menekülés. Nincs valódi cselekmény, csak újabb és újabb helyszínekre menekülünk folyton, ahol pár töltelékszereplőt kicsinálnak azt ennyi. Maya bujkálásától eltekintve ezek mind teljesen súlytalan pillanatok, amik végül is sehová sem vezetnek. Néha látjuk amúgy a helyi sheriffet (a csodálatos Richard Brake) a társával együtt járőrözni, ahogy próbálják előkeríteni Mayát és a tetteseket, de ők is csak úgy papírmasé figuraként szállnak a szélben. Az összes új karakter, aki megjelenik, totál semmilyen és érdektelen. Mind egyértelműen csak azért van itt, hogy aztán gyorsan megöljék őket. Ráadásul a film szép lassan elkezd mítoszt építeni a három gyilkos köré, és felfejteni az eredetsztorijukat. Az egyiküket le is leplezi végül, viszont az a kis eredetsztori, amit megmutat nekünk, önmagában még édeskevés. Ezt még jobban ki kellett volna bontani, ha akartak ezzel mondani valamit egyáltalán.

Persze aztán a végén megtudjuk, hogy valszeg miért döntöttek így a készítők. Hiszen az már teljesen nyilvános, hogy lesz majd egy trilógia záró harmadik fejezet is. Viszont ahogy ez a film véget ér, az szánalmas. Az első fejezetben kaptunk egy kerek sztorit. Lehetett folytatni, de annak volt eleje, közepe, és vége. Ott a stáblista megjelenésénél éreztük, hogy ez egy darab kerek sztori volt. Itt viszont úgy vágják el a film végét, ráadásul az egyik legfontosabb momentumnál, mintha csak egy reklámszünet jönne. És utólag végig nézve ennek a másfél órás filmnek az egész cselekménye egy más horrorfilmben nagyon maximum csak fél órát töltene ki. Iszonyat feleslegesen van elhúzva az egész. Az már most érződik, hogy valószínűleg az első és a harmadik film ki volt találva, de a kettő között fel kellett tölteni valamivel, hogy legyen egy trilógiájuk. Így hát erőltetve kihúztak egy olyan szekvenciát, aminek csak egy fél órás epizódnak kellett volna lennie. És ez a túlhúzottság, és az ebből fakadó erőltetett húzások azok, amik teljesen kiszámíthatóvá és érdektelenné teszik az egész filmet.

A Hívatlanok első fejezete nem feltétlen volt szükséges film, de legalább egy okés remake lett. A második fejezet ellenben egy teljesen felesleges folytatásnak érződik, aminek a létét egyedül a majdan érkező harmadik fejezet igyekszik igazolni majd valahogy. Önmagában viszont nem nagyon tud megállni a lábán, és a megtekintés után garantáltan hamar el fogjuk felejteni.

IMDb