Zach Cregger rendező még 2022-ben hívta fel magára a figyelmet a Barbár című horrorfilmjével, ami az év egyik legfigyelemreméltóbb alkotása lett. Bár a közönség a mai napig sokat tud vitázni a Barbár erényeiről és visszásságairól is, az tény, hogy Cregger egyedi rendezői stílusa és látásmódja vitte sikerre ezt a filmet, épp ezért nem kis figyelem kísérte legújabb produkciója, a Fegyverek megjelenését. A filmről szóló első hírek és az első előzetes is szinte a semmiből érkezett, és jóformán egyből fel is piszkálta az érdeklődésemet. Külön értékeltem, hogy a Fegyverek előzetesei végig úgy működtek, ahogy működniük kellett, vagyis inkább csak a film hangulatát és érzését próbálták lefesteni nekünk, de a cselekmény alapfelvetésén kívül végig semmit nem lehetett tudni a történetről. És én iszonyat élveztem ezt a titkolózást, és hatalmas várakozással álltam a film elé. És ahogy arra valamennyire a Barbár után számítani lehetett, a rendező ezen filmje is valamennyire meg fogja osztani a közönséget.

Egyik nap egy amerikai kisvárosi iskolában, egyetlen gyerek kivételével, egy egész osztály tűnik el rejtélyes módon. A szülők és a hatóságok is csak annyit tudnak biztosan, hogy előző hajnalban az összes gyerek, ugyanabban az időpontban, csak szimplán felkelt, kisétáltak a házaikból, és nyomtalanul eltűntek az éjszakában. A rendőrség tehetetlen az ügyben, egyáltalán nem találnak semmilyen nyomot, amin elindulhatnának, még az egyetlen megmaradt gyerek az osztályból sem tud semmi támpontot adni. A szülők feldühödött csoportja pedig, élükön Archer-rel (Josh Brolin), az eltűnt osztály tanárnőjét, Justine-t (Julia Garner) hibáztatják. Az indulatok egyre nagyobb hullámokat vernek, mindenki tudni akarja mi történt, de mindenki tehetetlen. Ám ahogy többen is aktívan belekeverednek a rejtély felgöngyölítésébe, lassacskán felsejlik, hogy itt valami sokkal sötétebb dolog lappang a háttérben, mint amire bárki is számított.

Az a fajta bizonytalanság és ködösítés, ami a Barbár esetében megvolt, az itt is jelen van a cselekményben, mert Cregger-nek sikerül elérnie, hogy a film utolsó harmadáig pontosan fogalmunk sem legyen róla, hogy mi is történik itt. Magát a rejtélyt jól építi fel, bár ebben is vannak visszás dolgok, és a megoldás elhúzására is egy kicsit erőltetett, ám még is remekül kivitelezett módszert használt. A rendező saját elmondása szerint kezdetben megvolt neki a kiinduló ötlet. Egy osztálynyi gyerek magától kisétál az éjszakába és eltűnik. Viszont, hogy ez miért és hogyan történt, arról még ő magának sem volt semmi ötlete, a megoldás a forgatókönyv megírása közben bomlott ki neki. Ezt lehet tekinteni felelőtlen munkának, vagy kreatív alkotói folyamatnak, ám az tény, hogy ez a bizonytalanság valamennyire meglátszik a kész filmen. És vannak is itt kisebb logikátlanságok és apróságok, amikbe bele lehetne kötni. Anélkül, hogy bármilyen poént lelőnék, azt valahogy nehezen tudom elhinni, hogy egy hónap nyomozás alatt a rendőrség nem tudta meglelni azokat a nyomokat, amiket a főszereplőink is, pedig azért eléggé fura és baljós dolgokról van szó. Illetve maga a végső megoldás, az egész rejtélyért felelős dolog, egyáltalán nem egy nagy valami. Nincs itt szó semmi forradalmi megfejtésről vagy egy gigászi, mindent átértelmező ötletről. Nem, a végső megoldás egy szinte meglepően egyszerű, ám klasszikus horror toposzra épít, ez viszont egyáltalán nem baj. Szerintem sokan hozzászoktak ahhoz, hogy ha valami nagyon megmagyarázhatatlannak tűnő rejtélyt kapunk, annak valami hatalmas megfejtésnek kell lennie a végén. Holott sokszor a nagy kérdések mögött iszonyat szimpla válaszok rejtőznek. És talán klisésen hangzik, de nem is a megfejtés az, ami igazán számít, hanem az odáig megtett út.

És a Fegyverek nagyon jól építi fel a cselekményét. És ezt részben úgy is lehet érteni, hogy ügyesen húzza el az utolsó harmadig a viszonylag könnyen összerakható megfejtést. A történet hat fejezetre van bontva, amik mindegyike hat különböző karakter szemszögéből mutatja be az eseményeket. Ezek a fejezetek néha átfedik egymást, hogy ugyanazokat a pillanatokat tényleg más nézőpontokból is megtapasztaljuk, és ez eredményez egy kicsit Tarantino filmjeire hajazó időben visszaugrálást. Ez a megoldás, ahogy enyhén cinikusan említettem, ügyesen elhúzza a rejtély kibontását, másrészt viszont nagyon is jól körül járja azt, ahogy a különböző nézőpontok és megtapasztalások végül logikusan és érthetően összeadódnak az utolsó, hatodik szegmensre. Illetve ez a történetmesélés egy sokkal karakterközpontúbb filmet eredményez. Nemcsak magát a rejtélyt látjuk így különböző nézőpontokból, hanem a karaktereket is jobban felfestik nekünk, és így az egész filmnek egy sokkal epizódikusabb jellege lesz. A fő történetszál mellett más kisebb történéseket is kapunk, amik jobban felfestik nekünk ezt az egész kisvárost, hogy jobban bele tudjunk helyezkedni, és szerencsére nem a fő konfliktus rovására. Továbbá az egész filmet belengi egy enyhe retro hangulat, amit a kiváló fényképezés és operatőri munka is alátámaszt. A film a mai jelen világunkban játszódik, teljesen mai eszközökkel és kellékekkel dolgozik, ám még is olyan érzetet kelt, mintha egy nyolcvanas évek beli amerikai kisvárosban lennénk. Az előbb említett karakterközpontú elbeszélés, és a város bemutatása, vegyítve ezzel a hangulattal, egy kicsit Stephen King munkásságát idézi meg.

Viszont a korábban említett többszereplős elbeszélésnek van egy kisebb hátulütője. Mivel a játékidő alatt hat szereplő is külön figyelmet kap, és bár megismerjük valamennyire őket, és sajátos karakterüket, de nincs elég idő arra, hogy mindegyikük tartalmasabban ki legyen bontva. Kapunk belőlük valamennyit, amiért egyediek és felismerhetőek tudnak maradni, de nincs lehetőség annyira elmélyíteni őket, hogy jobban kötődjünk hozzájuk. Ami azért sem lenne rossz, mert ennek a hat szereplőnek úgy a fele nem valami szimpatikus ember. Némelyiküknek elég problematikus tulajdonságaik vannak, amiket nem lehet felülírni, csak mert ők vannak aktuálisan a középpontban. Ez abból a szempontból hiteles, hogy valódi embereket kapunk, valódi és esendő sorsokkal, de egy film esetében szükséges, hogy érdekeljenek minket a karakterek és izguljunk értük. Természetesen hat szereplő esetében ezt nehéz is mindenkinél elérni, főleg, ha ugyanannyi játékidőt kapnak egyénileg. Illetve emiatt felmerül még egy olyan probléma, hogy a filmnek nincs egy igazi, kiemelhető főszereplője. Talán Justine és Archer azok, akik még jobban megfelelhetnének ennek a szerepnek, de kettőjük közül is nehéz csak az egyiket kiválasztani. Viszont ami még is el tudja fedni ezeket a problémákat, az a színészi játék, mert itt szinte mindenki fantasztikusan játszik. Minden színész hitelesen és átélhetően hozza a ráadott szerepet, még a legkisebb, legszegényesebben megírt karaktert is képesek élettel megtölteni. Ez igaz egyaránt a felnőtt és gyerek színészekre is. Josh Brolin és Julia Garner fantasztikusak, ők tényleg rendesen elviszik a hátukon a film felét. Alden Ehrenreich szintén tudott itt bizonyítani egy viszonylag kisebb, de eléggé árnyalt szerepben, és mellette még érdemes megemlíteni Austin Abrams-et, aki a helyi lecsúszott drogos srácot hozta, de azt nagyon jól és szórakoztatóan tudta hozni, annak ellenére, hogy a karakter szinte semmi kedvelhető tulajdonsággal nem rendelkezett. Van még egy színész, aki említést érdemel, viszont a spoiler veszély miatt az ő kilétét és szerepkörét nem szeretném leleplezni. Legyen elég annyi, hogy az említett színész játéka iszonyat intenzív és feszültségkeltő volt. Minden egyes jelenetet, amiben szerepelt, azt abszolút uralta, és ha valaki, akkor ő biztosan az emlékezetünkbe fog égni a film megtekintése után. Akik látták a filmet, tudják kiről beszélek.

Ami még egy érdekes és meglepő tulajdonsága a filmnek, az a váratlan műfajvegyítése. A Fegyverek nagyon sokáig egy feszültségteli thrillerként működik, amibe szép lassan szivárog be a horror. Aztán ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy bukkannak fel kisebb humoros momentumok, kezdetben még csak néhány karakter sajátos megnyilvánulása miatt. Az utolsó harmadban viszont egyre nagyobb szerepet kap a fekete-komédia is. Itt már több jelenet teljesen börleszk szerű és zavarba ejtően nevetséges, amivel elsőre nem is lehet mit kezdeni. A fináléban ennek megvan a maga szerepe, amikor a humor egyfajta feloldozásként szolgál a borzalmak lezárásaként, és ez is egy érdekes kérdés, mert így sem megyünk át teljes vígjátékba, hanem valamiféle groteszk megcsúfolását tapasztaljuk a fenyegetésnek, ami dramaturgiai szempontból érthető, megvalósítás szempontjából pedig szokatlan, de érdekes. Viszont ez a műfajvariáció az, ami a film második felére sokakat kidobhat az élményből, mert addig egy teljesen komoly horrorként működik, és a humor, még ha nincs is látványosan túltolva, elég váratlanul érkezik. Egyes nézők akár még becsapva is érezhetik magukat, hiszen a film ezen humoros tónus nélkül is működött volna, nem volt feltétlen szükség a komor horror agyoncsapására. Viszont a rendezői szándék is megérthető emögött, ha tényleg ez volt vele a célja, és nem pedig csak szimplán húzni akart egy szokatlan lépést.

A Fegyverek egy nagyon különleges horrorfilm lett, ami biztosan meg fogja osztani a közönséget, és hosszas vitákat fog még generálni. Elvitathatatlan erényei mellett valóban vannak azért olyan pontjai, amiket sokan nem tudnak befogadni, és jogosan kérdőjelezik meg a forgatókönyv „elmés húzásait”. Mindazonáltal ez egy valóban semmihez sem fogható film, amire biztos sokáig fogunk még emlékezni a megtekintése után, és az erre a stílusra vevő horrorrajongók még többször is elő tudják majd venni

IMDb