Tíz éve PS4-en hatalmasat robbant a Supermassive Games horrorjátéka, amely idén beköszöntött a PC-sek táborába is. A nyolcvanas-kilencvenes évek slasher- és tinihorrorjait pazar narratívával, remek atmoszférával és változatos halálnemekkel, no meg látványos grafikával megspékelő produktum méltán került kultstátuszba, és csak idő kérdése volt, mikor álmodják nagyvászonra. A lehetőséget az Amikor kialszik a fény és a Shazam-filmek direktora, David F. Sandberg kapta meg, aki szerencsére nem vallott szégyent, de művével nem fogja megváltani a világot.

Clover (Ella Rubin) és baráti társasága az egy évvel korábban titokzatosan eltűnt nővére, Melanie keresésére indul, végigjárva a lány utolsó útvonalát. Egy benzinkútnál megállva a tulajdonos (Peter Stormare) egy Glore Valley nevű település felé irányítja őket, ahol elmondása szerint nagyon sok embernek nyoma veszett. Clover, a tüzes Nina (Odessa A'zion), barátja, Abe (Belmont Cameli), a kedves Max (Michael Cimino) és a lelkileg intuitív Megan (Ji-young Yoo) hamarosan rátalál az említett helyszínre, ahol már megérkezésükkör különös dolgokra lesznek figyelmesek, majd miután az első éjszaka során szépen egyesével lemészárolják őket, újra ott találják magukat az események kezdeténél. Nem tart sokáig, amíg a csoport rájön, hogy kénytelenek újra és újra meghalni a különbféle természetfeletti fenyegetések által, hacsak nem sikerül életben maradniuk hajnalig.

Az már az előzetesek során kiderült, hogy az Annabelle-t is jegyző Blair Butler és Gary Dauberman túlzottan egyszerűnek és lineárisnak találták a játékbéli történetet, így egy kreatív időcsavaros mechanikát alkalmazva teljesen új sztorit készítettek a filmhez, azonban tiszteletben tartva az alapokat, finom utalásokat és direkt szekvenciákat is átemeltek a filmváltozatba. A régi színészgárdából egyedüliként csak Peter Stormare tér vissza Dr. Hill szerepében, aki azonban igazi fénypontja és mozgatórugója az adaptációnak, sőt, alakítása magasan kiemelkedik a többiek közül. Ez különösen azért merész kijelentés, mivel a szereplőgárda korántsem borzalmas, sőt, a kaszting egészen pompásra sikeredett: a játékkal ellentétben nincsenek erősen eltérő sztereotíp karakterek, teljesen hétköznapi átlagos „tinédzsereket” kapunk, akik megformálói hitelesen adják vissza a rémült, de bátor és összetartó baráti kört. Habár dramaturgiailag előfordulnak ordas baromságok (pl. a pohárivó jelenetnél a teljesen szomjas karakterek egyetlen pohár vizet adnak körbe egymásnak), és a dialógusok is néhol eléggé bugyutára sikerültek (különösen a film elejei „szeánszos” jelenetet emelném ki), összességében teljesen élvezhető színészi alakításokat láthatunk.

A játékban elég sok változatos helyszínen (adótorony, barlangrendszer, sífelvonó, erdei kunyhók és persze maga az egészet körbevevő hegység) fordulunk meg, az adaptáció leszűkül egy központi helyre, és egy afféle Ház az erdő mélyén-féle slasherbe torkollik. Kapunk többféle szörnyet, sorozatgyilkost, túlvilági entitást, és ezek felbukkanásakor olyan érzésünk lehet, mintha egyszer a Stranger Thingset, máskor A kört, az Ideglelést vagy épp a Véres valentint néznénk. A készítők mentségére legyen szólva, hogy azért igyekeztek átemelni több fontosabb utalást is: nem csak egyes tárgyak, helyszínek és halálnemek lesznek ismerősek, de visszahozták a wendigókat, sőt, a bányászok tragikus történetét is beleerőltették (feleslegesen) a sztoriba, megspékelve egy kis Silent Hill-utánérzéssel. Stormare feltűnése mellett számíthatunk egy-egy cameóra, kikacsintásra az eredeti szereplőgárdából is, így a figyelmesek kiszúrhatják akár Rami Malek (Joshua) vagy Hayden Panettiere (Sam) karakterét is, ezen kívül a szereplők sok direkt, illetve indirekt utalást tesznek egyéb kultikus filmekre, mint pl. az Idétlen időkig vagy az Annabelle.

A Budapesten, többnyire a kőbányai pincerendszerben forgatott horror díszleteire nem lehet panasz, minden egyes szoba, járat, használati tárgy hozza a lepukkant, elhagyatott, misztikummal teli feelinget, ám az eredeti helyszínekhez területekhez képest erős hiányérzetünk támad. A kevés helyszínt ellensúlyozza a horrorfaktor: a játék többféle végigjátszását, ezáltal eltérő narratívákat kompenzálandóként került a filmbe az időcsavarás-faktor, amely lehetőséget teremt a különbféle elhalálozások sokszínűségét bemutatni. A klausztrofób érzet mellé társulnak az utóbbi évek filmjeinél végre ismét előkerült explicit jelenetek, így a Meganon és hasonszőrű lagymatag horroron nevelkedett nézők bizonyosan felszisszennek egy-egy belezésnél, csonkolásnál vagy szemkiszúrásnál. Ezek megvalósítása pazarul sikerült, szinte mindegyiknél mellőzték a CGI-technikát és praktikus effektekkel (bábokkal, maszkokkal, szerkezetekkel) helyettesítették azokat, amely meg is látszik a végeredményen. Természetesen minden klisék rákfenéje, a jumpscare sem maradhatott el, ami egy-két kivétellel meglepően jól működik, illeszkedik a cselekménybe. Fájó pont az eredeti alkotásban a bónuszként működő, azonban a narratívához sokat hozzáadó totemek hiánya, ezek sajnos még említés szintjén (akár egy kép vagy dísztárgy tekintetében) sem kerültek bele a filmes változatba. Mindezen felül akad bőven üresjárat, amely után bár hamar felpörög a cselekmény és nem engedi álomba ringatni a nézőt, egy alig másfél órás alkotásnál túlzottan soknak hat a meglévő mennyiség.

Az Until Dawn adaptáció nem válik klasszikussá, sőt, nem is lehet egy lapon említeni az eredeti alkotással. Egy tisztes iparosmunka, amelyben a megújult narratívának köszönhetően kapunk pár emlékezetes jelenetet, a színészi alakítások, a pazar látványvilág és a rengeteg kikacsintás miatt többször is újranézhető marad, azonban pont az egyszerűsége, a helyszínek leredukálása és a történetszálak levegőben hagyása miatt nem fog egyedi darabbá válni. A záró képsorok alapján várható a folytatás, addig is nekünk, magyaroknak felemelő érzés a stáblista kábé 75%-át kitevő hazai szakemberek nevét olvasgatni.

IMDb