A napokban alkalmam nyílt a Karinthy Színházban megnézni a Tortúra című színdarabot Iványi Árpád rendezésében. Sajnálatomra viszonylag ritkán jutok el színházba, bár tudom, hogy ez valahol rajtam is múlik. Éppen ezért, mert ez a viszonylag ritkább alkalmak egyike, nagyon vártam, hogy megnézhessem ezt a darabot, kíváncsi voltam, hogy miként lehet ezt az amúgy nagyon jó kis kamaradrámát (-horrort) a színpadon megjeleníteni.

Magának a színháznak amolyan kisvárosi hangulata van, kicsi, otthonos, de érezni benne, hogy a falak művészettel vannak átitatva. Szinte érezni a levegőben a helynek a korát. A kényelmetlen ülések nem riasztottak engem, volt alkalmam korábban kis kamaraszínházakban puritán körülmények között is hatalmas élményekkel gazdagodni. Azt gondolom, hogy ahogy a könyveket sem a borítójukról kell megítélni, úgy a színdarabot sem a hely alapján, ahol játszódnak.

Az első, amit észrevettem, amikor elkezdődött a darab, az a díszlet, ami szintén Iványi Árpád munkáját dícséri. Egyszerűen gyönyörű volt az az aprólékosság, ahogy a főszereplő nő lakását berendezte Iványi. A képek a falon, a kis szarvasagancs az ajtó felett, a porcelánok, a tapéta mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy egy olyan atmoszférát teremtsenek, amiben a színészeknek már csak ki kell bontaniuk a díszlet sugallta történeteket. A teljes színmű két szobabelsőben játszódott, amiket végig láthattunk a színen, illetve szemünk elé tárult Annie Wilkes háza folyosójának egy részlete. Mikor még semmi mást nem láttunk, csak ezt a díszletet, és Balázs Andreát, ahogyan csendben ápolja a másik főszereplőt, Árpa Attilát, akkor a legjobbra készültem.

Aztán ők ketten megszólaltak, és elkezdődött a nézők tortúrája. Azon gondolkodom, ha nem láttam volna a filmet az alakításáért Oscar-díjban részesült Kathy Batesszel, aki amúgy is személyes kedvencem, akkor másként értékelném-e a kétszer 45 percet, amit a színpadot figyelve töltöttem. Vagy ha nem olvastam volna a könyvet, és nem tudnám, milyen gyomorszorítóan félelmetes és feszült helyzetbe került Paul Sheldon, miután Annie Wilkes kimentette a kocsijából, akkor tudnám-e értékelni a látottakat? Lehetséges, de biztos, hogy a színdarabból egy egészen másik alkotást ismertem volna meg, ami úgy tér el az eredeti mű szellemiségétől, hogy közben szinte szóról szóra másolja azt.

Az első felvonás után éreztem, hogy valami nem jó, de nem találtam rá szavakat. Balázs Andrea alakításában ez a tébolyult ápolónő nem volt félelmetes, inkább nevetséges, amit megerősített a nézőtérről gyakran felhangzó nevetés.

Nevetés. Egy kamarahorroron. Nem horrorvígjátékon. Nevetés.

A filmben olykor bájos, néha kicsit megmosolyogtató, de összességében vérfagyasztó Annie Wilkes a színpadon egy nevetséges bugrisként tűnt fel. Súlytalan volt, még amikor a fegyverét mutogatta, akkor is nevetés hangzott a nézőtérről ijedt hördülés helyett.

Először azt gondoltam, hogy Balázs Andrea színészi teljesítményén múlt ez az egész, de mire mindkét felvonás lecsengett, rájöttem, hogy nem, vagyis csak részben. Nem várhatom el tőle, hogy úgy játsszon, mint Kathy Bates, hiszen itt minden kicsit sárgább meg savanyúbb, de nem is önmagában ez volt a probléma. Néhány rendezői utasítás eleve nevetségessé tette a karaktert. Ahogy a Misery nevű malacához való kapcsolatát mutatja be, abból nem az őrület, hanem a nevetségesség süt. Nem tudjuk komolyan venni, mert nevetünk rajta, ahogy egy humoristán nevetnénk, ha röfögne és helyes disznólábakat formázna a kezeiből. De ez még mindig nem elég ahhoz, hogy teljesen megszűnjön a karakter komolysága. Gondolkodtam, hogy mi az, ami miatt egyáltalán nem működik, és megnéztem újra a filmet, hogy segítséget kapjak, és kaptam is. Paul Sheldon a kulcs. A színdarabban Árpa Attila olyan cinikus, szarkasztikus, hogy mintegy velünk összekacsintva neveti ki ezt a futóbolond ápolónőt. Nem éreztem a félelmét. Emberek, ezt a férfit egy nő bezárta, elvette tőle a külvilágal való kapcsolódás lehetőségét! Szélsőséges hangulatingadozásai közben többször megfenyegette, erre ő mit csinál? A szemeit forgatja, meg elmés cinikus válaszokkal veszi el a történtek súlyát.

Tortúra. Valóban az, de a nézők tortúrája. Beülnek egy horrordarabra, és egy közepes horrorvígjátékot kapnak. A színészi játék és a rendezői utasítások teljesen tönkrevágják a díszletek és a sminkek által megteremtett atmoszférát.

De talán érezhette a rendező is, hogy ez így valahogy nem elég félelmetes, és tenni is próbált ellene. A hangulat megteremtésében a zenéhez folyamodott. A színpad két jelenet között rendre elsötétedett, és a sötét időszakokban feszültségkeltő izgatott zenét játszottak, mint a filmekben egy-egy keményebb jelenet alatt. Majd lámpa fel, zene elcsendesedik, és jön valamilyen semmitmondó jelenet. Teljesen koncepciótlanul, ijesztő zenével felvezetett jelenet, amiben semmi ijesztő nincs, mert aktuálisan épp a kedves, szerelmes énjét látjuk Annie Wilkesnek.

Döbbenet. A zene egyébként is nagyon zavaró volt. Filmzene volt, vélelmezem, hogy a Tortúra filmből, de oda nem illő volt, nem simult a történet alá, hanem kirítt mellőle, megzavarva az élményt. Bár önmagában jó és feszültségkeltő zene volt, csak itt-ott sikerült valóban betöltenie ezt a funkciót, legtöbbször csak kizökkentette a nézőt.

Aztán csaknem másfél órás várakozás és zenei feszültségfokozás után a szereplők az utolsó jelenetben megmutatják, hogy miről kellett volna az egész darabnak szólnia. Kapunk egy jól koreografált és cinizmusmentes zárójelenetet, ami kicsit megédesíti az ürmöt a szánkban.

Összességében nagy csalódás volt a darab, sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle, és még azt sem mondanám, hogy ez a színészek hibája lenne. Valahogy félrecsúszott ebben a könyv igazi tartalma, és lett belőle egy sekélyes horrorvígjáték.

3/10