A horror műfaját sokan támadták és kritizálták a történelem során, és teszik ezt mind a mai napig is, kihangsúlyozva ártalmas és káros hatásait. A horrorfilmek szenvedik el ennek a leglátványosabb hatásait, melyek betiltása és korlátozása mellett időről időre felszólalnak a túlbuzgó, önjelölt igazságharcosok. Azt viszont sokan elfelejtik, hogy a horror egy idős az emberi fajjal, és már jóval a mozgókép létezése előtt is velünk volt hosszú évszázadokon át. Csak a médium változik, de a műfaj állandó és örök. Ahogy annak idején a regék, legendák, majd a népmesék is megörökítettek rengeteg hátborzongató és horrorisztikus történetet, úgy később az irodalom világa is tobzódott ezekben a rémségekben. A legnagyobb írók és költők is előszeretettel éltek a horror eszközével, és számtalan legendás művet alkottak. A horrornak mindig is megvolt a maga létjogosultsága, tanító, társadalmi és egyén formáló szerepe, ahogy minden történetnek és mesének is. Az irodalom után a filmek következtek, amik ezen zsáner új éltetőivé váltak, és ahogy korábban a történelem során, számos ország és nemzet is megmártózott a műfajban a mozgókép adta lehetőségeknek köszönhetően. És ahogy például az irodalom világában, úgy a horrorfilmek terén is hatalmas szerep és jelentőség jutott az angol filmiparnak, ami jelentősen befolyásolta a horror ma ismert formáját is.

Nem túlzás kijelenteni, hogy talán az amerikai és az angol filmipar termései voltak azok, amik leginkább meghatározták a horrorfilmek világát, és ezek is maradtak meg az általános köztudatban és a popkultúrában. Ilyen téren a két ország közül talán nagyobb szerep jutott Amerikának, de az anyaország teljesítményei sem elhanyagolhatóak, sőt. Az angol horrornak nem kevés szerepe volt a műfaj megreformálásában, és az amerikai horror későbbi nagy aranykorszaka is rengeteget köszönhet neki. Újító módszereik és merész próbálkozásaik új vért pumpáltak a zsánerbe, egyben felélesztve annak ősi dicsőségét is. Ebben nagy szerepe volt egy bizonyos filmstúdiónak is, nevezetesen a Hammer-nek, ami mára már önmagában is legendássá vált. Őhozzájuk köthető számtalan klasszikus rémalak feltámasztása, mint például Drakula gróf, Frankenstein, a Farkasember, vagy a Múmia, de nem voltak restek új rémségeket sem teremteni. Visszatértek az irodalom nagy klasszikus rémhistóriáihoz és kísértettörténeteihez, többször is vászonra adaptálták Poe műveit, és alaposan megmártóztak az okkult és sátánista témákban is. Az elsők között éltek a színes film adta lehetőségekkel, először bemutatva sokkoló és élénk vérengzéseket, látványos, rémálomszerű képeket, és persze a zavarba ejtően erotikus és blaszfémikus tartalmakkal is bátorkodtak kacérkodni. De természetesen, mind minden sikerhez, idáig is rögös utak vezettek.

A mozgókép hajnalán, ahogy minden ország, úgy Anglia is előszeretettel kipróbálta magát a történetmesélés eme új csodálatos módszerében, számtalan műfajba belekóstolva. A kezdeti humorral megfűszerezett rövidfilmeket (Faust And Mephistopheles, The Haunted Curiosity Shop, The Miser's Doom, The Doll's Revenge) rövidesen követték az egészestés némafilmek, ahogyan a film maga is fejlődött. Majd elkezdődött a hangosfilm térhódítása, és Anglia lépést is tartott ezzel a fejlődéssel, ám filmjeik nem voltak igazán kimagaslóak, vagy jellegzetesek. A 30-as években szinte Amerika volt az az ország, ami igazi egyeduralkodóvá vált a műfajon belül, elsősorban a Universal szörnyfilmjeivel, így Anglia, az olyan produkcióikkal, mint például a Boris Karloff főszereplésével készült The Ghoul, nem tudott versenyre kelni velük. Ez a helyzet nem nagyon változott a negyvenes években sem, pedig 1945-ben egy igazi klasszikus született meg angolföldön. Ez volt a Dead of Night (Az éjszaka halottja), aminek különlegessége, hogy az első antológia horrort is tisztelhetjük benne. A kerettörténetként szolgáló cselekményben egy építész, Walter Craig munkaügyben érkezik egy vidéki házba, ahol éppen egy hatalmas parti zajlik. A férfit többször is déja vu érzés keríti hatalmába, majd közli a vendégekkel, hogy álmában már találkozott velük, és ha az álmainak volt valami jelentősége, akkor hamarosan valami szörnyűséges dolog fog történni. Ennek hatására a jelenlévők is elmesélnek több különös és bizarr történetet, amiket ők maguk éltek át. A film öt rövid történetet mesél el, melyek együtt alkotnak egy igazi rémálom kavalkádot. Ezzel a fajta történetmesélési módszerrel a Dead of Night mindenképpen újítónak számított, de eredményességét az is bizonyítja, hogy a későbbi évtizedekben számos antológia horror látott napvilágot, többségében szintén az angol filmiparban. Kora ellenére a Dead of Night ma is hatásos és hátborzongató, és többek között olyan mára már klisésnek számító rémségeket adott nekünk, mint például a gonosz hasbeszélő bábú figurája. De mindezek ellenére az angol horror ekkor még nem tudott igazán kibontakozni, és valóban maradandó alkotásokat felmutatni. Az ötvenes évekre maga a horror műfaja is háttérbe szorult; a Universal szörnyfilmjeinek ideje leáldozott, más országok nem tudták kitölteni a keletkezett űrt, és a műfaj iránti igény is általánosan megcsappant. Ebben az időben a helyét inkább az atomkatasztrófa iránti félelem szülte óriásszörny filmek és földönkívüli fenyegetéssel riogató sci-fik vették át. De már közel volt a horror műfajának véráztatta feltámadása, ami éppen Angliából indult ki. Erre még egy kicsit várni kellett persze, viszont ennek csírái már jóval korábban, 1934-ben növekedésnek indultak.

Ugyanis ez év novemberében egy bizonyos William Hinds nevű színész-üzletember Londonban bejegyeztette cégét, melynek neve a Hammer Productions Ltd volt. Ez ekkor még csak egy kis háromszobás iroda volt a Regent Street-en, és a cég neve is Hinds saját színpadi művésznevéből eredt (Will Hammer). Az első filmje elkészítése idején (The Public Life of Henry the Ninth) Hinds megismerkedett egy Enrique Carreras nevű spanyol ex-mozitulajdonossal, majd 1935 májusában megalapították az Exclusive Films forgalmazó céget, ami a filmek terjesztését végezte. A Hammer és az Exclusive Films négy filmet készített el, de végül 1937-ben a vállalat csődöt jelentett. Ennek a bukásnak több oka is volt (Hinds és Carreras filmes tapasztalatainak hiánya, költségvetési problémák), de ahhoz elegendőek voltak, hogy egy időre parkolópályára küldjék a Hammer Productionst. Az Exclusive Films túlélte, és az elkövetkező időkben más cégek filmjeit forgalmazták. Egészen 1946-ig, amikor is az eredeti alapítók fiai, Anthony Hinds és James Carreras újjáélesztik a Hammer céget. A Hammer Film Productions innentől az Exclusive Films irodáiban folytathatta a munkát és a két ifjú tulajdonos, tanulva a múlt hibáiból teljesen újraszervezik a céget és sokkal fegyelmezettebben, megfontoltabban látnak hozzá a munkához. Ez többek között megmutatkozott a költségvetéseken való spórolásban, ami olyan módszerekben nyilvánult meg, mint például, hogy több filmet ugyanazon a helyszínen forgattak, ugyanazon díszletek előtt, és ugyanazzal a stábbal vették fel. A cégnek ebben az időben sokszor kellett költözködnie, legtöbbször kényszerűségből. Erre az egyik híres ok volt például, hogy a szomszédok panaszt tettek az éjszakai forgatások okozta csendháborítás miatt. A Hammer végül 1951-ben otthonra talált Down Place-ben, a Temze partján. Az itt kibérelt hatalmas vidéki házat átalakították, hogy alkalmas legyen a filmes munkákhoz, és 1952-ben átkeresztelték Bray Studios-ra, és ez is maradt a Hammer főhadiszállása, egészen 1966-ig.

A tulajdonosok ekkor már erősen gondolkodtak a külföldi terjeszkedésben, és ezen ambícióik hamar meg is valósultak; még ugyanebben az évben a Hammer-Exclusive egy négy éves szerződést írt alá egy amerikai filmproducerrel, Robert Lipperttel. Ezen megállapodás értelmében a Hammer amerikai pénz és stáb segítségével dolgozhatott, és az így koprodukcióként készült filmjeik megkerülték az ekkor uralkodó Hollywood és Anglia között uralkodó kölcsönös embargót. Ez az időszak 1955-ig tartott, majd az embargó feloldása után megszakadt a Lipperttel való üzleti kapcsolat, de a Hammer ekkor még mindig nem találta meg azt a műfajt, ami igazán a saját arculatává válhatna. Kezdetben történelmi kalandfilmekkel próbálkoztak, ám végül 1955-ben minden teljesen új irányt vett, amikor is a stúdió elkészítette a The Quatermass Xperiment (A Quatermass kísérlet) című filmet. A film a BBC azonos című hatrészes sorozatának mozis adaptációja, és ezzel a Hammer egy az angol filmvilágban jó ideje járatlan terepre tévedt. Név szerint a fantasztikum világába. A történet egy félresikerült űrutazási kísérlet körül forog. A három asztronautával felküldött űrhajó útja tragikus véget ér, amikor is egy baleset következtében becsapódnak valahol a vidéki Anglia területén. A katasztrófát csak az egyik asztronauta, Victor Carroon éli túl, aki viszont nagyon betegnek tűnik. A hajó tervezője, Bernard Quatermass professzor, és Lomax nyomozó a Scotland Yardtól, megpróbálják kideríteni, hogy pontosan mi történhetett. Carroon egyre rosszabb egészségi és testi állapota viszont nagyon úgy fest, hogy több mint valami egyszerű betegség. Valami megfertőzte őt, ami szép lassan elkezdi átváltoztatni őt valami egészen mássá.

A film hatalmas sikert aratott mind Angliában, mind pedig a tengerentúlon, és ilyen népszerűségre még csak nem is számított senki. Amerikában a United Artists forgalmazta a filmet The Creeping Unknown címen, és bennük a Hammer meg is találta az első valóban jelentősen profittermelő amerikai forgalmazót. A Quatermass Xperiment megalapozza a Hammer hírnevét és Hindsék is érzik, hogy ezen a vonalon már érdemes tovább haladniuk. A sikert mindenképpen meg kell lovagolni, és ennek jegyében 1956-ban elkészült egy hasonló produkció, az X the Unknown, egy évvel később pedig, 1957-ben a sikeres első produkció folytatása is, a Quatermass 2. Ám ezek a produkciók közel sem bizonyulnak annyira sikeresnek és az amerikai sci-fi filmekkel sem tudják felvenni a versenyt, aminek következtében a Hammer új kitörési lehetőségek után kezd kutatni. Továbbra is maradnak a fantasztikum világán belül, ám a sci-fi-től eltávolodva, egy másik zsáner felé kezdenek orientálódni, ami jól érezhetően a filmvilágban egy jó ideje tátongó piaci rést fog betömni, és amiben a stúdió is végre megtalálja a maga számításait. Ez pedig a színtiszta horror világa, azon belül is a kosztümös, gótikus horror, aminek árnyékvilágába meg is teszik az első komolyabb lépést 1957-ben, a Frankenstein átka (The Curse of Frankenstein) című filmjükkel.

A Hammer ebben az időben új amerikai forgalmazót keresett filmjeinek, és ezen az úton kerültek kapcsolatba két fiatal amerikai filmkészítővel, Max J. Rosenbergel és Milton Subotskyval, akik később a rivális Amicus stúdió alapítói lesznek. Az ő ötletük volt újra vászonra vinni Mary Shelley legendás elbeszélését, és már a forgatókönyvet is megírták, amit be is nyújtottak a stúdiónak. A Hammernek tetszett az ötlet, a forgatókönyv viszont nagyon nem. Túlságosan is emlékeztetett a Universal korábbi produkcióira és még a játékidőt sem töltötte volna ki rendesen. Hinds felkérte Jimmy Sangstert, az X the Unknown forgatókönyvíróját, hogy írja át a szkriptet, ami végül minden tekintetben teljesen elhatárolódott a Universal féle filmektől, de még Mary Shelley regényének a cselekményétől is. A Hammer egy teljesen újféle, saját értelmezésű történetet akart elmesélni, és erre a tökéletes rendezőt is megtalálták Terence Fisher személyében. Fisher teljesen partner volt minden ilyen elképzelésben, és a film tónusát is sokkal sötétebbre és komorabbra vették. És ami még különösen fontos volt, hogy ezt a filmet már színesben készítették el. Ez volt az első színes angol horror, ami nem csak a színpompás díszletekben és látványvilágban mutatkozott meg, hanem a meghökkentően életteli maszkok és effektek látványában, de első sorban, ami már igazi újdonság volt, a szép, világos, vörös vér ábrázolásában. Konkrétan ez volt az első olyan horror film, amiben már valóban rendesen folyt a vér, és ténylegesen megszülethetett a gore fogalma. Továbbá Fisher mellett itt debütált a Hammer triumvirátus másik két tagja is. Két nagyszerű ifjú színész, akik a későbbiekben igazi horror legendákká váltak, név szerint Peter Cushing és Christopher Lee. Cushing játszotta Frankenstein bárót, aki itt egy sokkal vészjóslóbb, aljasabb és elvetemültebb figuraként volt ábrázolva, aki bármit megtenne a kísérletei érdekében, Lee pedig a teremtményt formálta meg, aki itt jóval jelentéktelenebb és ösztönszerűbb lett. A figyelem itt tényleg Victor Frankensteinre összpontosul, a lény pedig inkább csak eszközeként szolgált az ő gonoszságának ábrázolására. Sokkal inkább volt ez egy karakterközpontú, szinte már kamara horror, ami a változtatások ellenére maximálisan megőrizte Mary Shelley mesterművének eredeti mondanivalóit, és azokat képes volt egy új megközelítésből átadni a nézőknek.

A film szokatlanul sötét hangvétele és addig nem tapasztalt nyílt színi és látványos erőszakossága sokakat megbotránkoztatott; a kritikusok kiakadtak, és már a brit film hanyatlását jövendölték meg miatta. Ennek ellenére a Frankenstein átka hatalmas siker lett Angliában és a tengerentúlon is. A közönség imádta, és a kasszáknál is nagyon szépen termelt. Ez már jól érezhetően egy más alkotás volt, és valami teljesen újat hozott be a mozikba. A Universal rémfilmjei után a horror műfaja úgy igazából már nem is nagyon létezett a filmvilágban, a Frankenstein átka pedig nem, hogy felélesztette a műfajt, de még új vért is pumpált belé, átvitt értelemben és szó szerint is. Komorabb stílusa, komolyabban vehető története és karakterei, valamint a színes és véres erőszak egyértelműen jelezte, hogy ezzel egy új korszak veszi kezdetét. A stúdió alapító tagja, William Hinds még ez év júniusában elhunyt, de még pont tanúja lehetett a Hammer dicsőséges sikerének, és a stúdió aranykorát jelentő kezdő lépéseknek. A Frankenstein hatalmas sikere lehetővé tette, hogy a Hammer elkezdhessen dolgozni a folytatáson, de elsősorban azt, hogy egy másik legendás horror ikon történetét is feldolgozhassák. Ez pedig nem volt más, mint minden vámpírok leghatalmasabbika, Bram Stoker hallhatatlan teremtménye, Drakula gróf.

A Universallal való jogi egyeztetések itt jóval bonyolultabbnak bizonyultak, és bár végül sikerült megegyezni, ez a procedúra így is sokáig húzódott a két cég között. Az anyagiak előteremtésében is sok probléma adódott, kezdve a korábbi amerikai kapcsolat felbomlásával. Végül a Columbia Pictures volt az a cég, ami anyagi segítséget nyújtott, és nagy nehezen kezdett összegyűlni a pénz. A költségvetés így sem szökött az egekbe, de a Hammer, jó szokásához híven, igyekezett ebből is kihozni a maximumot. A nehézkes kezdés után végül még is csak összeállt a stáb, ami a korábbi siker nyomán, a Frankenstein átka alkotógárdáját tartalmazta; a forgatókönyvért ugyanúgy Jimmy Sangster felelt, a rendezői székbe ismét Terence Fisher ült, és visszatért Peter Cushing és Christopher Lee is. Előbbi Van Helsing professzor bőrébe bújhatott, míg Lee magára ölthette egyik legikonikusabb szerepét, Drakula baljós és riasztó karakterét. Lee Drakulája egy merőben más figura volt, mint amit a nézők addig megszokhattak. Egy jóval vadabb, állatiasabb gróffal volt dolguk, akinek alig volt valami szövege. Konkrétan csak a film elején láthatjuk emberinek, mint egy tekintélyt parancsoló nemest, utána pedig végig egy kegyetlen szörnyetegként jelenik meg, aki áldozataira vadászik. A vámpírok agyarral való ábrázolása is itt szerepelt először, és azóta már teljesen alaptétellé vált a vámpírok filmes bemutatásánál. Nem csak a gróf karakterében, hanem a történetben is alapvető változtatások voltak, mind a Universal féle klasszikus mozihoz képest, mind pedig Bram Stoker eredeti regényéhez viszonyítva, aminek főképp financiális okai is voltak. Ezért is korlátozódik a történet egésze egy fiktív németországi területre, és ezért is maradt ki jó pár helyszín, például a Demeter hajó, amivel Drakula Londonba utazna. Ennek ellenére a film így is pazar látványvilággal és díszletekkel rendelkezik, amik Bernard Robinson munkáját dicsérik. Az erős színhasználat, és a vér ábrázolása itt is rengeteget hozzátett az élményhez, de ami igazán jellegzetessé tette ezt a fajta újraértelmezést, az a szexuális tartalom beemelése. Bár Drakula állatias, mégis egy amolyan földöntúli szexuális kisugárzással rendelkezik, aminek egyik női szereplő sem tud ellenállni. Az ő reakciójuk a gróffal való találkozásra egyértelmű erotikus töltettel rendelkezik, még ha ez itt még valamennyire visszafogottan, de a folytatások során ez is egyre explicitebbé válik.

A Drakula valósággal kasszát robbantott, és rengeteget hozott a konyhára, mind Angliában, és szerte a világ több országában. A siker Amerikában is hatalmas volt (ahol Horror of Dracula címen forgalmazták), és ez egy csapásra híressé tette a Hammer stúdiót a horror újjáéledt filmes világában. Ha a Frankenstein átka esetleg nem tette eléggé egyértelművé, a Drakulával most már biztosan kijelenthetővé vált, hogy egy új korszak kezdődött meg a Hammer és a horror műfaj számára egyaránt. Még ugyanebben az évben elkészült a Frankenstein átkának a folytatása, a Frankenstein bosszúja (The Revenge of Frankenstein), de emellett a stúdió már is megállapodott a Universallal, hogy a többi híres rémalakjukról is elkészíthesse a saját verzióját. A következő állomás A múmia volt 1959-ben, ami konkrétan a Universal féle Múmia filmeket és azok cselekményeit dolgozta újra, minimális változtatásokkal. A Fisher, Cushing és Lee hármas itt is visszatért, és természetesen itt is Lee játszhatta el a Múmiát. A film még a Drakula bevételeit is megdöntötte, és ezután érkeztek a további produkciók is; 1960-ban a Dr. Jekyll két arca (The Two Faces of Dr. Jekyll), 1962-ben pedig Az operaház fantomja (The Phantom of the Opera). Továbbá még 1961-ben elkészítették a saját farkasemberes mozijukat is, A farkasember átkát (The Curse of the Werewolf). A film Guy Endore A párizsi vérfarkas című regénye alapján készült, a cselekményt Spanyolországba helyezve, és megfűszerezve nem kevés társadalomkritikával és az osztályharc szimbolikus ábrázolásával.

Holnap folytatjuk.