Két ikertestvér (Michael B. Jordan) szabadulni próbál a bűnös múltjától, és ezért hazautazik: abban bíznak, hogy ott újrakezdhetik az életüket – becsületesen, békességben. De hiába hagynak a hátuk mögött annyi gonoszságot, otthon valami sokkal rosszabb várja őket: a nagybetűs Gonosz. Bár sok rosszat láttak már az életben, arra nem számítottak, hogy ilyen is létezik.

Nem fogok hazudni: jópár hetet vártam ezzel a kritikával. Van ugyanis olyan helyzet, amikor egyszerűen nem tudjuk eldönteni, hogy egy adott alkotás tetszett, vagy sem. A filmek hatással vannak ránk és ebből az élményből építkezve alkotunk róluk véleményt. Jelen esetben viszont ez a hatás annyira felemás volt, hogy nagyon nehezen tudtam dűlőre jutni. Nagyon ambivalens érzéseim vannak Ryan Coogler filmjével kapcsolatban, miközben talán inkább a tetszett felé hajlok. A vonakodásomban viszont nem segít az, hogy ilyen-olyan mesterműnek kiáltották ki a filmet. Azt ugyanis már előre leszögezem, hogy messze van ez attól, hogy mesterműnek, vagy kortalan klasszikusnak, esetleg kultfilmnek nevezzük. Bár az esély tényleg megvolt rá.

Az mindenképpen a javára írható, ahogyan a műfajokkal és a kettősséggel játszadoznak a film készítői. A különböző ellentétpárok felsorakoztatása kifejezetten izgalmas és érdekes dinamikát ad a filmnek. A bemutatott élethelyzetek, a délen élő fekete közösség nehézségeinek felvázolása illeszkedik a hasonló témájú filmek narratívájához. Habár in medias res csapunk bele a lecsóba, ezzel előrevetítve, hogy majd nagyjából mire számíthatunk, a film viszonylag lassan építkezik. Maga a horror pedig inkább csak fel-felvillan pár jelenet erejéig, de elég sokáig tart, mire váltunk. Éppen emiatt jogos az, hogy mindenkinek az Alkonyattól pirkadatig jut a Bűnösökről az eszébe. Valóban, sok a hasonlóság a két film között. Csak míg az előbbi egy roppant szórakoztató őrületparty, addig a Bűnösök igyekszik nagy mélységeket adni a történetének. A gondok pedig itt kezdődnek.

Coogler nem tudja rendesen adagolni az arányokat, elveszti többször is a fókuszt, miközben olyan faék egyszerűen fogalmazza meg az üzenetét, hogy ettől tiszta bagatell lesz az egész. A fehérek vámpírok lesznek, akik már nem csak átvitt, hanem közvetlen értelemben is a kisebbségek vérét szívják... Azért maradjunk annyiban, hogy ez a megközelítés elég messze van az árnyaltságtól. Pontosan ugyanazon narratíva mentén egyszerűsíti le a rasszizmus problémáját, ahogy a Klu Klux Klán tagjai szerint minden fekete egyforma. Egyébként tesz kísérlet az ebből való kimászásra, csak a finomhangolás nagyon hiányzik a képből, ami ahhoz kellene, hogy ez tényleg mesterdarabbá váljon.

Rágódik ezen a kérdésen egy darabig, majd jön a hirtelen váltás és vele a vérengzés. Ez a szakasz egyébként kifejezetten dinamikus és jót tesz a történetvezetésnek. A horror elemek terén viszont pontosan ugyanaz a gond, mint a témakibontás kapcsán: felszínes. Kimerül az egész a vér spriccelésében és vámpíros klisék halmozásában. Ami persze még nem lenne gond, csak ugye a kitűzött cél elvileg nem egy modern blaxsploitation megalkotása volt, hanem valami mélyebb elkészítése. Ráadásul bedobálnak különböző történetszálakat, amikkel aztán nem kezdenek semmit. Például hova tűntek az indián vámpírvadászok? Máris árnyaltabbá tette volna a faji ellentétek ábrázolását és a történelmi múltra való reflektálást, ha ez a szál nem egy ötperces snittben merül ki. Ahogyan a kínai boltos pár is tarkítja a sokszínűséget, de igazából nem tesz hozzá a társadalomkritikai mondanivalóhoz. A vámpírokra pedig szót se érdemes pazarolni. Habár tagadhatatlan, hogy Jack O’Connell kifejezetten jó alakítást nyújt.

Nézzük a karaktereket. Ezen a téren egyébként viszonylag jól teljesít a film. A karakterek érdekesek, szerethetők. Különösen igaz ez Sammie-re (róla egy picit később), valamint Delta Slimre. A testvérpár viszont felesleges, pontosabb Michael B. Jordan, bármennyire is bírom, nem rendelkezik olyan finom és széles eszköztárral, hogy jól megragadja a két testvér közötti különbséget. Pedig, mint mondtam a film alapvetően a kettősségre építene, sorsokat állít párba, tehát nagyon fontos lenne, hogy az ikrek az érem két oldalát képviseljék, ezzel felvázolva a lehetséges jövőképeket. Jordan játékában ez viszont nem jelenik meg. Nem tudja elhitetni velük, hogy ezek ikrek. Végig érződik, hogy ez ugyanaz az ember, csak egyszer kék, máskor piros kalapban.

Amiben viszont nagyon erős a film az a különböző mítoszok egy-egy karakter élethelyzetének bemutatása általi elmesélése. Na, itt tényleg bitang jó történetszálak vannak. Ebből emeljük ki azt a közkedvelt mítoszt, ami egy zenész ördöggel való cimborálásáról szól. Itt egyből eszünkbe juthat Robert Johnson, amerikai bluesgitároshoz kapcsolódó legenda. Johnson egész létét misztikum övezi. A férfiről összesen három fotó maradt fenn, 27 évet élt (ő nyitotta meg a híres 27-sek klubját) és egy híján 30 dalt sikerült tőle rögzíteni. Robert – kortársaival ellentétben – nem akart a földeken dolgozni, vagy a lelkészi hivatást követni, hanem zenélni akart és a blues-ból megélni. Johnson tehát a vállára vette a gitárját és elkezdte járni a vidéket vándorzenészként. Elég az hozzá, hogy a férfi olyan ritmikával, tehetséggel játszott, hogy a veterán fekete zenészeknek is leesett az álla. Olyan ütemben fejlődött, hogy elkezdték azt suttogni, hogy az ördöggel paktált. A legenda szerint egyik éjszaka, vándorlása során egy útkereszteződéshez ért, ahol felajánlotta a gitárját az ördögnek. Az ördög behangolta a gitárt, majd azzal a feltétellel adta vissza neki, hogy cserébe övé a lelke. Ez egyébként egy afrikai népi hiedelemből és mágiából (hoodoo szertartás) származó mítosz. A Johnsonról szóló legendát tovább mélyítette, hogy magánéletében folyamatos tragédiák történtek (első felesége meghalt a gyermekkel együtt szülés közben, később egy másik lánnyal is szerelembe esett, akit a szülei eltiltottak az ördög zenéjét játszó férfitól). A virtuóz gitáros halálát végül mérgezés okozta. Egy útszéli csehóban italt rendelt, meghúzta az üveget, ám valaki – nem tudni, miért – mérget tett bele és Johnson meghalt 1938-ban. Abban az évben, amikor felfedezték volna, így viszont zenéjét már csak gramofonról játszhatták le a legendás Carnegie Hallban. Hogy miért írtam le mindezt? Mert ez az a legenda, amire Coogler is építkezett és amivel valóban kellett volna foglalkoznia. Ugyanis akkor, amikor Sammie tehetsége és zenéje áll a középpontban, amikor a kultúrák találkozásából fakadó építő erőkről, az ezekhez kapcsolódó babonákról beszél, akkor egészen zseniális a film. A játékidő közepe táján az a zenei szekvencia csodálatos, magával ragadó és természetfeletti. A srác útkeresésének történetének kellett volna a középpontnak lennie. Annak a legendának, mely tartotta magát ezekben a közösségekben, hogy a blues az ördög zenéje. A fekete társadalomban meghúzódó szakadásnak és kettősségnek kellett volna a fő témának lennie. Amikor ezekről van szó, ezzel foglalkozik a film, akkor tényleg súrolja, sőt át is ugorja a mestervonalat. Az ikrek sztorija eltörpül emellett. Nem Michael B. Jordan, hanem Miles Caton a valódi sztár.

Összegezve: a műfaji kísérletezés dicséretes, de hiányzik a merészség, a valódi meta a filmből. Pedig látszik a rendező helyismerete és kulturális kapcsolódása a blues zenéhez. A vége egyébként megint nagyon jó lett (Buddy Guy szerepeltetése az külön badass dolog), csak éppen a vámpírklisék halmozása, a kifordított narratívához való csökönyös ragaszkodás rontja az összképet. A biblikus utalások, az ördög zenéje, a populáris mítoszok feldolgozása különböző emberi sorsokon keresztül, a kettősség beemelése, a társadalmi szakadás, Sammie története a valódi értéke a filmnek. A bűnösök megváltáshoz vezető útjának elmesélése. Ha csak ezekre fókuszálunk, akkor egy nagyon erős darab Coogler rendezése, éppen ezért mondom azt, hogy inkább tetszett, mint sem. Az viszont biztos, hogy érdemes tenni vele egy próbát, majd agyalni a látottakon, mert van min.

IMDb