A zongoratanárnő (La pianiste - 2001) francia-osztrák-német dráma, az egyik legfelkavaróbb film, amit valaha láttam; „A fekete hattyú” anya-lánya viszonyát felhigítva, de megihlette. A rendező Michael Haneke igazán ért a nyers, drámai atmoszférához és a kegyetlen, lélekmarcangoló történetvezetéshez, ahogyan azt a Furcsa játék mesterművében is már láthattuk (lesz róla cikk is). A címszereplőt Isabelle Huppert alakítja zseniálisan, bár eleinte nem akarta elvállalni a szerepet. A film Elfriede Jelinek azonos című, önéletrajzi ihletésű könyvén alapul, az anya karakterét saját anyjáról mintázta.

A zongoratanárnő (La pianiste - 2001) francia-osztrák-német dráma, az egyik legfelkavaróbb film, amit valaha láttam, „A fekete hattyú” anya-lánya viszonyát felhígítva, de megihlette. A rendező Michael Haneke igazán ért a nyers, drámai atmoszférához és a kegyetlen, lélekmarcangoló történetvezetéshez, ahogyan azt a Furcsa játék (lesz róla cikk) mesterművében is már láthattuk. A címszereplőt Isabelle Huppert alakítja zseniálisan, bár eleinte nem akarta elvállalni a szerepet. A film Elfriede Jelinek azonos című, önéletrajzi ihletésű könyvén alapul.

A nyitójelenetben Erika (Isabelle Huppert), a körülbelül 40 éves zongoratanárnő késve érkezik haza, édesanyja (Annie Girardot) várja feldúlva az aggodalomtól, számon kéri lányát, átkutatja a táskáját, melyben megtalál egy egyszerű, seszínű felsőt, eltépi veszekedni kezdenek, Erika neki esik az anyjának, tépni kezdi a haját. „Csak nem gondolod, hogy hagyjuk elúszni a lakást a kacérságod miatt?” – hangoznak el az ilyen mondatok, majd miután a két fél lenyugodott befekszenek egymás mellé az ágyba.

A bicskanyitogató, gyomorforgató hangulat a film nyitójelenetétől egészen a zárásig tart, s bár a katarzis elmarad a néző szinte depressziósan kel fel a képernyő elől és még órákig letargiában marad.

Erika csak napközben tud kiszabadulni anyja terrorja alól, mikor órákat ad egy kiváló zeneiskolában és ahol köztiszteletnek örvend kitűnő tehetségének és intellektusának köszönhetően. Vannak emberek, akik a felgyülemlett feszültséget, vagy a rájuk kifejtett elnyomást úgy vezetik le, hogy egy gyengébbe rúgnak, Erika is ilyen, megalázza tanítványait, becsmérli, lenézi és rombolja az önbizalmukat, főleg egyik legtehetségesebb diákjáét, Anna-ét. Az órák után mindig sétál egyet, mielőtt hazamenne, betér szex boltokba, a kabinokban pornót néz és mások testnedves zsebkendőit szagolgatja, autós mozikba jár kukkolni szeretkező párokat, majd hazamegy és befekszik az anyja mellé az ágyba. Feszültség levezetésként az öncsonkítást sem veti meg.

Egy muzsikus est alkalmával, ahova ő és az anyja is hivatalosak megismerkedik a kissé öntelt, de tehetséges egyetemistával, Walter Klemmerrel (Benoît Magimel), akit lenyűgöz a tanárnő intelligenciája és kimértsége. Walter tanulmányai mellett szeretne bekerülni Kohut tanárnő osztályába, hogy hobbiból zongorázhasson és, hogy közel legyen rajongása tárgyához. Erika próbálja leplezni érdeklődését a fiú iránt megalázással, az új érzelmet egyszerűen képtelen kezelni, a vágy mellett pedig a féltékenység is felüti fejét. Egy ominózus bosszú jelenet után a tanárnő és diák egyértelművé teszik egymás számára kölcsönös vonzalmukat, de senki ne gondolja azt, hogy a jelenet, vagy kettejük kapcsolata egy pillanatra is erotikus, elképesztően bizarr és megalázó. Erika meghagyja, majd levélben értesíti Waltert a teendőkről.

A levél tartalmában minden benne van, amiről A szürke ötven árnyalata rajongói még álmukban sem mernének gondolni, a bdsm mellett már mazochizmusba nyúló kívánságai vannak Erikának, melyekre valójában nem vágyik, csak nem tudja kezelni a kibontakozó szerelem érzését, a fiatal férfi közelségét, magát a féri nemet és a mindennapi tortúrában részesítő anyját.

Nagyon kemény darab, szinte szenvtelenül, objektíven enged belátást Erika mindennapjaiba, a hangulat elképesztően nyomasztó annak ellenére, hogy nagyon világos, letisztult képsorokat láthatunk szinte végig. A zárójelenet után nincs katarzis, de mélységes döbbenet igen, még órákkal később is a filmen gondolkozhat a néző. Az egyértelmű klasszikussá válást szerintem Isabelle Huppert-nek köszönhetjük, aki hihetetlenül tehetséges színésznő. Már több filmben láttam, szeret drámai szerepeket elvállalni, de személyisége szöges ellentétben lehet Erika Kohutéval. A játékában nem csak az érzelmeket tudja eszelős jól érzékeltetni, de kortalan is, egyik jelenetben olyan, mint egy lelkes tini lány, másikban pedig szinte vénasszonyi. Ugyan ez igaz a kisugárzására, egyszer nagyon vonzó, később pedig undort keltően begyepesedett, karót nyelt prűd. zseniális film, de nem egyszerű.A zongoratanárnő (La pianiste - 2001) francia-osztrák-német dráma, az egyik legfelkavaróbb film, amit valaha láttam, „A fekete hattyú” anya-lánya viszonyát felhígítva, de megihlette. A rendező Michael Haneke igazán ért a nyers, drámai atmoszférához és a kegyetlen, lélekmarcangoló történetvezetéshez, ahogyan azt a Furcsa játék (lesz róla cikk) mesterművében is már láthattuk. A címszereplőt Isabelle Huppert alakítja zseniálisan, bár eleinte nem akarta elvállalni a szerepet. A film Elfriede Jelinek azonos című, önéletrajzi ihletésű könyvén alapul.

A nyitójelenetben Erika (Isabelle Huppert), a körülbelül 40 éves zongoratanárnő késve érkezik haza, édesanyja (Annie Girardot) várja, feldúlva az aggodalomtól. Számon kéri lányát, átkutatja a táskáját, melyben megtalál egy egyszerű, seszínű felsőt. Eltépi, veszekedni kezdenek, Erika nekiesik az anyjának, tépni kezdi a haját. „Csak nem gondolod, hogy hagyjuk elúszni a lakást a kacérságod miatt?” – hangoznak el az ilyen mondatok, majd miután a két fél lenyugodott, befekszenek egymás mellé az ágyba.

A bicskanyitogató, gyomorforgató hangulat a film nyitójelenetétől egészen a zárásig tart, s bár a katarzis elmarad, a néző szinte depressziósan kel fel a képernyő elől, és még órákig letargiában marad.

Erika csak napközben tud kiszabadulni anyja terrorja alól, mikor órákat ad egy kiváló zeneiskolában, ahol köztiszteletnek örvend kitűnő tehetségének és intellektusának köszönhetően. Vannak emberek, akik a felgyülemlett feszültséget vagy a rájuk kifejtett elnyomást úgy vezetik le, hogy egy gyengébbe rúgnak. Erika is ilyen, megalázza tanítványait, becsmérli, lenézi és rombolja az önbizalmukat, főleg egyik legtehetségesebb diákjáét, Annáét. Az órák után mindig sétál egyet, mielőtt hazamenne, betér szexboltokba, a kabinokban pornót néz és mások testnedves zsebkendőit szagolgatja, autós mozikba jár kukkolni szeretkező párokat, majd hazamegy és befekszik az anyja mellé az ágyba. Feszültséglevezetésként az öncsonkítást sem veti meg.

Egy muzsikusest alkalmával, ahova ő és az anyja is hivatalosak, megismerkedik a kissé öntelt, de tehetséges egyetemistával, Walter Klemmerrel (Benoît Magimel), akit lenyűgöz a tanárnő intelligenciája és kimértsége. Walter tanulmányai mellett szeretne bekerülni Kohut tanárnő osztályába, hogy hobbiból zongorázhasson és hogy közel legyen rajongása tárgyához. Erika próbálja leplezni érdeklődését a fiú iránt megalázással, az új érzelmet egyszerűen képtelen kezelni, a vágy mellett pedig a féltékenység is felüti fejét. Egy ominózus bosszújelenet után a tanárnő és diák egyértelművé teszik egymás számára kölcsönös vonzalmukat, de senki ne gondolja azt, hogy a jelenet vagy kettejük kapcsolata egy pillanatra is erotikus: elképesztően bizarr és megalázó. Erika aztán otthagyja Waltert, majd levélben értesíti őt a további teendőkről.


A levél tartalmában minden benne van, amiről A szürke ötven árnyalata rajongói még álmukban sem mernének gondolni, a bdsm mellett már mazochizmusba nyúló kívánságai vannak Erikának, melyekre valójában nem vágyik, csak nem tudja kezelni a kibontakozó szerelem érzését, a fiatal férfi közelségét, magát a férfinemet és az őt mindennapos tortúrában részesítő anyját.

Nagyon kemény darab, szinte szenvtelenül, objektíven enged belátást Erika mindennapjaiba. A hangulat elképesztően nyomasztó annak ellenére, hogy nagyon világos, letisztult képsorokat láthatunk szinte végig. A zárójelenet után nincs katarzis, de mélységes döbbenet igen, még órákkal később is a filmen gondolkozhat a néző. Az egyértelmű klasszikussá válást szerintem Isabelle Huppertnek köszönhetjük, aki hihetetlenül tehetséges színésznő. Már több filmben láttam, szeret drámai szerepeket elvállalni, de személyisége szöges ellentétben lehet Erika Kohutéval. A játékában nem csak az érzelmeket tudja eszelős jól érzékeltetni, de kortalan is, egyik jelenetben olyan, mint egy lelkes tini lány, másikban pedig szinte vénasszonyi. Ugyanez igaz a kisugárzására, egyszer nagyon vonzó, később pedig undort keltően begyepesedett, karót nyelt prűd. Zseniális film, de nem egyszerű.

Érdekesség: végig Isabelle Huppert zongorázott, a forgatásokat megelőző évben frissítette fel tudását.

Szerintem: 10/10

IMDb | mafab