Mindig is nagyra értékeltem a rövidfilmek műfaját, különösen azokat az alkotásokat, amik a horror zsánerében készültek el. Ezekben az alkotásokban van valami elemi erő. A szűkre szabott játékidő, az írás és ezáltal a történet feszessége, valamint a gyakran korlátozott büdzsé olyan bravúr végrehajtására kényszeríti az alkotókat, amit a nagy stúdiófilmek többsége egyszerűen képtelen felmutatni. Hiába a több milliós költségvetés, a nagy nevű színészi gárda, a látványos effektek sokasága. A film magjában nincs más csak egy új jelmezbe öltöztetett történet, egy – jobb esetben is – középszerű script és gyakran egy szájbarágós csattanó, amit már vártunk és amiről tudtuk, hogy nem kerülhetjük el. A rövidfilmek a fenti lehetőségek töredékét sem biztos, hogy segítségül tudják hívni. Azonban van lelkük, ami néha sötétebb a csillagtalan éjszakáknál, szívük melynek heves lüktetését néha évekkel később is hallani véljük és olyan erejük, ami a világunkat is képes összeroppantani. A rövidfilmek iránti elkötelezettségem okán született meg több, mint hat évvel ezelőtt az ALTER YouTube csatornáról és néhány ott található filmről készült bemutató írásom. Most, ennyi év után, ismét pár rövidfilmet szeretnék bemutatni, ezúttal nem a csatorna kínálatából. A cikkben szereplő három alkotás a horror más-más rétegét mutatja meg, egy azonban mindegyikben közös: az élmény zsigeri. A filmek – néhány szekvenciától eltekintve – szinte teljesen kerülik a gore megjelenítését, hatásuk mégis a lelkünkbe mar és olyan sebet képes ejteni, ami talán sosem gyógyul majd be igazán. Jó szórakozást!

Portrait of God (2022):

Körülbelül két évtizeddel ezelőtt egy jó barátommal vallási témákat boncolgattunk, amikor szóba került Isten, a halál és a halál utáni élet kérdésköre is. A régi hittanórákon hallottaktól egészen az alternatív felfogásokig sok mindent számba vettünk. Majd felmerült az, ami erre a filmre tökéletesen ráilleszthető, amit egykoron egy paptól hallott: „A halál után meglátjuk Isten arcát”. Ez a valamivel több, mint hét perces alkotás a vallási horror egyik rejtett ékköve, ami megmutatja, hogy lehetséges, hogy tévedünk. Isten nem biztos, hogy az a jóságos öregember karakter, akinek évezredek óta hisszük, ha pedig a filmben látotthoz akár csak kicsit is hasonló arc fogad majd minket halálunk után akkor minden áron ragaszkodjunk ehhez az élethez…

Dylan Clark rövidfilmes rendező és ez meg is látszik a végeredményen. Patikamérlegen adagolt feszültség, sallangok nélküli, feszes tempó és egy olyan vallási élmény várja a nézőket, amit soha nem felejtenek el. Remek darab, a Mia-t alakító Sydney Brumfield alakítása pedig borzongató. 9/10

The Chair (2023):

Ez az alkotás a rövid lista hagyományosabb horrorfelfogását képviseli és ezáltal talán populárisnak is tekinthető. Curry Barker dolgozata ugyanis el elátkozott tárgy történetét meséli el. A huszonnégy perces filmben lassan kúszik be az őrület a szereplők otthonába, hogy aztán kifordítsa valóságukat és véres bosszút álljon magán a létezésen is. A realitás érzékelése módosul, majd végül teljesen megszűnik. Reese (Anthony Pavone) próbál kapaszkodni, magyarázatot keresni, változtatni. Az őrület sötét vizei pedig percről percre ostrom alatt tartják, hogy végül őt és környezetét is véglegesen magukba zárják.

Barker munkája tökéletes leképezése a horrorfilmes zsánernek. A természetfeletti tárgy hamar belép a történetbe azonban arra, ami azután vár a nézőkre arra nem igazán lehet felkészülni. Az étkezőben látható szekvencia pedig végtelenül erős és nyomasztó. A rendezőn látszik, hogy már rajta hagyta kézjegyét a műfajon és ennek tökéletes bizonyítéka az idei év egyik – ha nem A – legerősebb alkotása, az Obsession, aminek előképeit már ebben a filmben is felfedezhetik a nézők. Mindenképp ki kell emelnem a stáb tagjai közül a Julie-t alakító Haley Schwartz remek játékát, hiszen neki köszönhetően válik a fent említett jelenet annyira letaglózóvá. 8/10

Good Boy (2025):

Utoljára hagytam a lista legjobbját, egy olyan filmet, ami bebizonyítja, hogy a valódi iszonyat nem túlvilági, nem egy entitás vagy egy elátkozott lélek. A horror hétköznapi. Ott van az utcánkban, a lépcsőházaink emeletein, a munkahelyünkön vagy éppen a szomszéd szobában. Végtelenül emberi, mégis hatása felfoghatatlan. Pusztít, megnyomorít, bilincsbe zár. Aidan Weaver kevesebb, mint húsz percben mesél el egy olyan pszichológiai történetet, aminek a legnagyobb erénye az, hogy teljesen valóságos. Itt nincs megváltás, nincs happy end. Tettek és következmények van, amikkel csak együtt élni lehet, súlyuk soha le nem rakható, az általuk okozott gennyes sebek fájdalma nem tompítható. Ez az a film, amit olykor kellemetlen lesz nézni. Az utolsó jelenet pedig végérvényesen a retinába ég… Brutálisan erős darab.

Weaver rendezését tanítani kellene, a feszültség folyamatosan érezhető, a fordulat sokkoló volta ellenére sem válik öncélú botránykeltéssé, sokkal inkább sejtetett iszonyat – ami végül bizonyosságot nyer és megtöri a lelket. A Jimmy karakterét alakító Spencer Harrison Levin fájóan hiteles. Az írás remek. A listán szereplő filmek közül, ha csak egyet kellene választanom ez lenne az, bár nem való mindenkinek. Ez az alkotás érettséget feltételez és erős lélekjelenlétet, ezek hiányában a stáblista előtti jelenetnek egészen destruktív hatása is lehet... 10/10