Vannak örökbecsű klasszikusok, amiket érdemes időről-időre elővenni. Ha valóban jó alkotások és nem csak az emlékeink szépítik meg, akkor bizony ezek ugyanúgy tudnak működni, mint a bemutatásuk idején. A sci-fi horrorok esetében különösen izgalmas visszanézni ezeket a filmeket, mert a technika fejlődése teljesen más élményt okoz a szemünknek. Tehát nem pusztán az a fontos, hogy a történet, hanem a látvány is maradjon időszerű. Ha a készítők igényesek és alaposak voltak, akkor olyat tudtak letenni az asztalra, ami több évtized távlatából is élvezhető alkotás. Ebbe a kategóriába tartozik a Testrablók támadása is.

A történet nem árul zsákbamacskát, rögtön az elején láthatunk egy zselészerű valamit, ami az űrből érkezett és vert gyökeret a földön. Szó szerint, hiszen fura virágok alakjában támadja meg az embereket. Elizabeth Driscoll, a San Franciscó-i közegészségügyi hivatal laboratóriumi tudósa hazavisz egy ilyen virágot. Másnap az az érzése támad, hogy szerelmét, Geoffrey-t kicserélték. Aggodalmába beavatja barátját, Matthew Bennell-t is. A férfi először nem igazán hisz a nőnek, de aztán egyre furcsább és furcsább dolgok történnek. Mintha nem ugyanazok az emberek vennék körbe őket, miközben ugyanúgy néznek ki, mint addig. A baljós jelek egyre csak gyűlnek és főhőseinknek is rá kell döbbenniük, hogy ha lehunyják a szemüket, akkor már soha nem lesz semmi ugyanaz.

Egy évtized telt el azóta (legalább), hogy láttam a Testrablók támadását. Először tizenéves koromban volt hozzá szerencsém és emlékszem, hogy nagyon féltem tőle. Aztán az egyetemen néztük meg a haverokkal és akkor amellett, hogy jól szórakoztunk rajta, azért beszélgettünk is a tartalmáról. Most, jóval érettebben pedig egy kifejezetten okos filmnek láttam, ami tökéletesen lekötötte a figyelmemet és bőven adott gondolkodnivalót. Ez egy tipikus inváziós-paranoia mozi, ami a hidegháborús félelmet fejezte ki, miközben konzerválta is a vásznon. Azért is érdekes ez, hiszen Jack Finney 1955-ös The Body Snatchers című regénye kapott már egy feldolgozást 1956-ban és ez a ’78-as verzió ennek a filmnek a remake-je. Miért érdekes ez? Mert a paranoid hangulat kifejezetten uralta az 50-es évek Amerikáját és ekkor terjedtek el nagy számban az inváziós sci-fi horrorok is, hogy aztán a 70-es években újult lendületet kapjanak. Ezek a filmek megőrizték a húsz évvel korábbi hangulati elemeket, mégis tovább gondolták az üzenetet és plusz jelentéstartalmat adtak nekik. Érdemes itt megjegyezni a zseniális „A dolog” című Carpenter-mozit, ami ugyanebbe a kategóriába tartozik.

Philip Kaufman igen jó érzékkel nyúlt mind a Finney művéhez, mind pedig Don Siegel alkotásához, miközben újat is hozzá tudott adni a sztorihoz. Nem sokban tér el a cselekmény, csak itt jobban megismerjük a földönkívüli létforma megjelenését és szárba szökkenését, valamint az kifejezetten erős szegmens, ahogyan bemutatják a lények (újjá)születését. A megközelítés is jóval nagyobb léptéket ölt, több karaktert mozgat és a hatás is összetettebb. Szükséges is volt ez a változtatás, hiszen nem egy kisváros a helyszín, hanem egy metropolis. Ahol igazából nem nagyon ismerik egymást az emberek. Csak a legszűkebb környezetükben bíznak és pontosan ezt a közeget zúzza szét Kaufman. A legfélelmetesebb az egészben pedig az, hogy ez a közöny, apátia és egymástól, a környezettől való elidegenedés már akkor is ott volt, amikor az idegenek még vígan buliztak egy másik bolygón. Ráadásul San Fransisco a helyszín, ami ugye a hippivilág fellegvára volt és eszünkbe juthat az a bizonyos dal is: If you're going to San Francisco / Be sure to wear some flowers in your hair... Hát most már nem a hajukban van a virág. Kaufman itt ennek a szép gondolatvilágú, békés ideológiának az elsorvadását/elhervadását mutatja meg, mely már régen csak látszatként van jelen. Kirakat az egész, semmi több.

Nem pusztán a mondanivaló összetettségében és a környezetre adott reflexióban ad többet a film, hanem a szereplők is komplexebbek, a színészi játék is kimagasló. Donald Sutherland és Brooke Adams párosa kifejezetten erős, ahogyan Leonard Nimoy és Jeff Goldblum is maradandót nyújt, valamint Veronica Cartwright is lubickol a szerepében. A feszültségkeltés, a hangulat zseniális. Rohadt frusztráló, hogy senki nem hisz nekik, vagy nem tudhatjuk mi sem azt, hogy akikhez fordulnak azok idegenek, vagy emberek. A trükkhatások se bántják a szemünket, talán a kutya-ember/ember-kutya egyedül, ami picit kilóg, de ez se bántó. Az átalakulás folyamata is sokkoló, bár nem a klasszikus testhorror értelemben, mert itt azért nem ezen van a hangsúly. Mindehhez pedig Denny Zeitlin olyan passzusokat komponált, melyek csak növelik az elidegenedés, kétségbeesés és paranoia érzését. Aztán pedig ott a sikoly... Ami egészen másként van jelen akkor, amikor egy ember és akkor, amikor egy lény sikolt. Idegborzoló élmény, ami igazán akkor válik felejthetetlenné, amikor a film végéhez érünk.

A testrablók támadása a valaha volt egyik legjobb paranoiafilm, amiben nem a lény a legfélelmetesebb, hanem az a nagyon is ismerős jelenség és állapot, amit megtestesít. Ez pedig akkor válik igazán mellbevágóvá, amikor elhangzik a mondat: „Egy gondok nélküli világban születsz majd újjá.” És bizony ez az a rész, amikor nem a hetvenes évekre, hanem saját valóságunkra ráismerve, bénultan tapadunk a székbe.

IMDb