Klasszikus franchise-okhoz nyúlni mindig nagyon veszélyt jelent egy alkotónak. Hiszen nem csak a film egészének kultikus státuszát kell megóvnia és továbbvinnie, hanem meg kell felelnie a felfokozott rajongói elvárásoknak is. Fokozottan igaz ez abban az esetben, ha a bátor filmesek olyan darabokat próbálnak meg modern köntösben prezentálni, amik hosszú évekig – vagy évtizedekig – aludták mélységesen mély álmukat. Próbálkozásaik általában a bukásuk szomorú képeit vetítik elénk már a tényleges film megjelenése előtt. Azonban ez nem minden esetben igaz. Ritkán sikerül egy elfogadható művet megalkotniuk és időként – ha a csillagok is együttállnak – egy kifejezetten jó vagy éppen remek alkotás születik meg. Abban az esetben, ha az alkotók minden idők két legikonikusabb szörnyetege felé fordulnak, akkor a fent említett tényezők mindegyike gyakorlatilag megsokszorozódik. Nőnek az elvárások, nő a kudarc kockázata, a megfelelési kényszer okozta nyomás pedig már szinte elviselhetetlenné fokozódik. Az alkotókat és a vonatkozó brand-ek tulajdonosát – Disney – ez sem tántorította azonban vissza, hogy a tökéletes organizmus, a Xenomorf, és a világegyetem leghatékonyabb vadásza, a Predator, karaktere köré újabb és újabb történeteket szőjenek. Az előbbire tökéletes példa a Disney+ csatorna Alien: Earth című sorozata, ami a reményteli indulás után szépen megrekedt a középszer és az érdektelenség ingoványában. Mégis talán a Xenomorf hányatatott sorsát talán a legjobban – a sokak által kifejezette nagyra tartott – ’24-ben debütált Alien: Romulus példázza. A tehetséges direktor, Fede Álvarez, munkája ugyanis tökéletesen bizonyítja, hogy attól, hogy „mélységesen ihletődsz” alapvető művekből majd szó szerint felmondod azokat, attól még a te alkotásod, nem válik értékké. Nem lesz több halk suttogásnál, egy visszhangnál, amit – a sikolyokkal ellentétben – könnyen elnyel a világűr sötétje. A képzeletbeli érem másik oldalán pedig ott találjuk a Predator franchise filmjeit – aminek jogait a 21th Century Fox akvizíciója óta szintén a Disney birtokolja. Azonban a Ragadozó esetében megfigyelhető a cégóriásnál egyfajta nyitottság. Az újabb filmek rendezői székébe ugyanis a Cloverfield Lane 10 című filmmel már bizonyított, Dan Trachtenberg-et helyezték és hagyták, hogy kreatív ötleteivel új vért ömlesszen a széria ereibe. Ennek eredménye a remek 2022-ben debütált Prey, ami végre visszahelyezte a szériát azokba a magaslatokba, ahová mindig is tartozott. Azonban az amerikai rendező nem érte be ennyivel, idén két további művel is bővítette a franchise-t. Először nyáron a kritikusok és a nézők által is elismert Predator: Killer of Killers című, animációs darabbal, valamint a közelmúltban bemutatott, Badlands alcímet viselő, mozival.

Dek (Dimitrius Schuster-Koloamatangi), a fiatal Yautja, vadászat céljából érkezik az Genna-ra. Célja, hogy elejtse a bolygó legrettegettebb ragadozóját, a hírhedt Kalisk-ot, ezzel a tettel ugyanis kiérdemelheti apja és klánja elismerését. A bolygót azonban nem véletlenül nevezik Halálbolygónak. Flórája és faunája is egyaránt végzetes. A Ragadozó pedig gyorsan megtapasztalja, hogy ebben a világban ő sem több egyszerű prédánál…

Trachtenberg remekül indít. Dek hátterének és motivációjának bemutatásával jól építi a karaktert, hogy aztán a Genna-ra érkezve együtt csodáljuk meg ennek a világnak a létformáit és borzalmait. A kezdeti lendület azonban gyorsan megtörik, és itt húz egy olyat a rendező, aminek köszönhetően azonnal meg is osztja a közönséget. A szintetikus Thia (Elle Fanning) bevezetésével ugyanis a nézők kapnak egy szószátyár, gyermeki lelkesedéssel a világra csodálkozó „fél” androidot. A Predator és a droid közötti kapcsolat kezdetben zavaró lehet, azonban idővel kialakul köztük egyfajta kémia, ami végül előnyére is válik a filmnek. Ez azonban csak a kezdet, idővel csatlakozik a duóhoz egy őshonos létforma is, amin talán leginkább tetten érhető a Disney-féle áramvonalasítás. Az így formálódó trió hányattatásai pedig nem csak a sci-fi vagy a horror műfaji jellegzetességeitől kerülnek félelmetesen távol, hanem a franchise lényegétől is. Ezt pedig nagyon sokan kritizálni fogják. Ahogy azt is, hogy a széria egyik védjegye, a kendőzetlen brutalitás, itt jelentősen visszafogott – amit kétségbe vonható, de rendkívül hatékony módon oldottak meg az alkotók. A filmben lényegében egy emberi szereplő sincs. A Ragadozó itt droidokra és a bolygó lényeire vadászik. A vért testnedvek váltják fel – joggal tűnhet úgy, hogy a franchise a cenzúra áldozatává vált. A legsokkolóbb azonban kétség kívül az lesz, amikor a nézők ráébrednek, hogy gyakorlatilag egy „coming-of-age” filmet néznek. Egy Predator álcájába bújtatott felnövés történetet. Hasonlót pedig már láthattunk a Disney-től, számtalanszor. A rajongók és a nézők közül is lesznek, akik már itt elpártolnak majd a mozitól…

DE. És ez egy HATALMAS DE. Rosszul teszik. A film első felében, a mozi teremben ülve, én is kicsit feszengtem a humortól és a nyíltan vállalt „cukiság-faktortól”. Egyszerűen nem értettem, hogy ez hogy szerepelhet egy Predator címet viselő moziban. Aztán pár perccel később azt vettem észre, hogy élvezem a filmet. Kíváncsi vagyok a végkifejletre, Dek fejlődésére, vadászatának tanulságaira és társai sorsára is. A film mondanivalója is meg tudott érinteni, nem éreztem sem tolakodónak, sem beleerőltetettnek – bár tény, hogy alapvetően egy fiatalabb közönséget céloztak meg vele az alkotók. Tetszett a bolygó és tetszettek őshonos lényei is, örültem a Weyland-Yutani szerepeltetésének és a kifejezetten látványosra sikerült akciójeleneteknek is. Mégis, ami számomra katartikus élmény volt az a Ragadozó megjelenítése, nem az időközben javított, az első előzetesekből ismerté és mém alapanyaggá vált külső, hanem a Vadász a bolygó adottságait kihasználó, felszerelése és organikus fegyvertára. Jó volt látni, hogy a találékonyság egy eszközeit vesztett yautja-ból is képes igazi Predator-t faragni. A Prey óta imádom ezt az ősibb, már-már törzsi megjelenítést. Itt pedig megkaptam, talán többet is mint, amit remélni mertem.

A rendezőben ezúttal sem kell csalódnunk és ugyanez elmondható az operatőri valamint a speciális effektekért felelős szakemberek munkájáról is. A fényképezés is remek, az Új-Zélandon forgatott jelenetek különleges ízt kölcsönöznek a mozinak – mint ahogy tették ezt már oly sokszor. A színészgárda kérdése azonban elég sajátságos, ugyanis a főszerepet játszó Koloamatangi színészi eszköztára – az utómunkálatok miatt – gyakorlatilag a testére korlátozódik, ennek ellenére is jól jeleníti meg Dek karakterét. A film sztárja azonban a kettős szerepben tündöklő Elle Fanning, aki meggyőzően alakítja az erkölcsi skála ellentétes végein elhelyezhető androidokat, Thia-t és Tessa-t.

A Predator: Badlands összességében egy remek szórakozást nyújtó látványos, ugyanokkor rendkívül megosztó mozi lett, ami bár nem ér fel az általam nagyon kedvelt Prey magasságaiba mégis előkelő helyet érdemel a franchise-ban. Egy biztos. Ezt a filmet vagy szeretni, vagy utálni fogják a nézők. Tekintve az értékelések kedvező alakulását és az ígéretes bevételeket inkább az előbbi lesz igaz. Kellő nyíltsággal ez a mozi egy igazán remek kikapcsolódást nyújt majd. Akik erre képtelenek, azok inkább maradjanak az Alien: Romolus vonalán… egyszer, talán, a hangjukat is meghallja majd valaki.

IMDb