A horror története sorozat nyomvonalán haladva, most a slasher zsánerből válogattuk ki a kedvenceinket.

Murdock: A slasher műfaj igazán érdekes anomáliának is tekinthető, ha objektívebben szemlélem, hiszen a slasher horrorok receptje igazából mindig ugyanaz, és eszköztára is meglehetősen egyszerű. Adott egy többnyire maszkos gyilkos, aki védtelen, többségében könnyűvérű fiatal áldozatait kezdi el szép sorban lekaszabolni. Kisebb-nagyobb kreatívabb módosítások persze előfordulnak, de ez a képlet nagyjából állandó. És mégis, ebből az eléggé egyszerű, és sablonokkal átitatott alapból rengeteg különböző, és egymástól teljesen elkülöníthető és elvonatkoztatható alkotás született meg. Hiába ugyan az az alapvetés, még se tudsz két filmet teljesen egyformának látni (persze azért erre is van példa bőven). Mindegyiknek megvan a saját stílusa és arculata, ami egy önmagában felismerhető és élvezetes horrorrá tudja tenni. Ez főleg a nyolcvanas évek termésére igaz, ami egyértelműen a slasher zsáner aranykora volt, és a sajátos hangulatteremtés, valamint a kreativitás is erre a korszakra volt jellemző. A slasher népszerűségét is jól példázza a Péntek 13. és a Halloween filmek népszerűsége, amik tökéletesen reprezentálják a zsánert, és örökérvényű zászlóshajói is lettek.

Mellettük még számtalan más ikonikus darab is létrejött, amik tagadhatatlanul merítettek (vagy csúnya szóval loptak) ezekből a klasszikusokból, de még is képesek voltak a saját jogukon létezni. Ezek közül is az én személyes kedvencem az eredeti, kanadai gyártású, 1981-es My Bloody Valentine (Véres Valentin), ami szintén érezhetően az éppen fellángoló slasher hullámot lovagolta meg, de még is az egyik legeredetibb darabjává vált a korszaknak, ami élesen el is különíthető például a Halloweentől, vagy a Péntek 13.-tól. Amellett, hogy én se nagyon rajongok a Valentin napért, a film rendelkezik egy nagyon sajátos és magával ragadó hangulattal, ami azonnal be tud szippantani. Az örökérvényű slasher toposzokat is jól használja. Van egy nagyon jellegzetes és emlékezetes sorozatgyilkosunk, aki méltán válhatott volna akkora ikonná, mint Jason, vagy Michael Myers, szóval ez a rész maximálisan pipa. Nagyon sok, és kreatív gyilkosságot is kapunk, amik a korhoz képest eléggé brutálisak is. Jelzem, 1981-et írunk, itt még csak a második Péntek 13. filmnél tartottunk, de a My Bloody Valentine gyilkosságai kenterbe verik Mrs. Voorhees és fiacskája, Jason első mészárlásait. Ilyen téren azért a Kanadai filmgyártás jóval bevállalósabbnak bizonyult az Amerikainál. A történet folyamatosan pörög, valami mindig történik, valamint a fő, és mellékszereplők sem tűnnek jellegtelennek. Mindenkinek megvan a maga karaktere, van kit megkedvelni, és így van kiért izgulni is. És ehhez járul hozzá az egyedi hangulat és stílus, ami áthatja az egész filmet. Ez megmutatkozik a helyszínben is, ami ugye itt is egy kisváros, de nagyon különbözik az amerikai horrorokban megszokott álmos kisvárosoktól. Sokkal kietlenebbnek, elhagyatottabbnak, istenháta mögöttinek érződik, ami tökéletes helyszín egy horrorfilmnek. Minden ízében tökéletes, örökérvényű darab, ami méltó képviselője a slasher műfajnak. A 2009-es remake teljesen felesleges és szükségtelen volt. Az eredetihez úgy sem lesz képes soha felnőni.

Gaerity: Szeretem a slasher műfaját.  Szeretem a gyilkosokat, a fegyvereiket, a „final girl” kétségbeesett és általában – ha csak időlegesen is, de – sikeres küzdelmét az emberi vagy azon is túli szörnyetegekkel.  A műfaj azonban nem nagy harsonaszó kísérete mellett fordítja ki a világot sarkaiból, eszközei sokkal kifinomultabbak. Finoman, szinte észrevehetetlenül reflektál. Társadalmi problémákra, hétköznapinak mondható történéseinkre éppúgy, mint ránk, emberekre. Személyiségünk sötét oldalára, elfojtott vágyainkra, aprónak vélt, mocskos kis titkainkra és hazugságainkra. A zsáner aktuális gyilkosát mi termeljük ki, mi neveljük azzá, amivé válik, mi adjuk át neki félelmeink kulcsát. Ő pedig nem tesz mást csak azt, amihez igazán ért, amiért valójában létezik. Gyilkol, pusztít, megsemmisít. Bosszút áll rajtunk, amiért hajlandóságot éreztünk egykoron, hogy megteremtsük.

A kedvenc slasher film kiválasztásánál nem is lehetett számomra kérdés, hogy John Carpenter műfaji alapvetését a ’78-as Halloween-t fogom választani. Hogy miért kedvelem annyira ezt a filmet? Egyrészt azért mert a műfaj aranykorából származó megkerülhetetlen alkotás, másrészt azért mert ebben a filmben ismerhettem meg azt a Michael Myerst,  aki számomra a képzeletbeli gyilkosok panteonjában ma is egy nagyon előkelő helyet foglal el. Myers, a néma gyilkos, az örök sötétség. Michael gyerekként ölt először, valódi érzések és megbánás nélkül, hogy aztán később visszatérjen és vérét vegye Haddonfield lakóinak. Nincs konkrét indok, csak a színtiszta pusztítás. Az elveszített ártatlanság, a tovatűnt gyermekkor vészjósló árnya ő, egy ragadozó, fehér arcú démon, aki bár emberi arcot visel, mégsem az teljesen. És talán soha nem is hagytuk  neki, hogy az legyen… Zseniális alkotás, a műfaj igazi mesterétől. Nem tudom elképzelni, hogy akad még olyan, magát horrorrajongónak tekintő néző, aki nem látta ezt a filmet, de ha esetleg mégis, sürgősen pótolja. Szerencsére a következő Halloween még messze van, addig még rengetegszer megtekinthető ez a klasszikus, hogy jövő ősszel a levelek hullását már egész másnak láthassuk. Előjelnek. Előjelnek, hogy közeleg az idő, amikor Michael újra visszatér.

K-ED: A Creepy szerkijei közül talán nekem van a legelborultabb ízlésem, a sok torture porn,  trash, gore és slasher mellett imádom a viccesebb tartalmú darabokat is, így két cím között vacilláltam: az egyik Peter Jackson Hullajója, a másik az Adam Green rendezte Hatchet, azaz magyar keresztségben A balta. Mivel a Hullajó inkább egyféle egyvelege a fent felsorolt műfajoknak, illetve a zombiparódiák közé is simán besorolható, így a lápi fenegyerek, Victor Crowley ámokfutása győzött.

A balta amellett, hogy remekül ötvözi a 80-as évek hentelős filmjeinek (Kampókéz, Péntek 13, Erdei fantom, Halloween) egyes elemeit a morbid humorral, brutalitásában messze felülmúlja hasonszőrű társait. A film sikerében nagy szerepe volt Kane Hoddernek, aki a Jasonként már bejáratott "először a fejem fordul, aztán a testem"-mozgását zseniálisan emelte egy szinttel magasabbra, a kétméteres monstrum alakításával méltán jutott be a horrortörténelem ikonjai közé. Green remek érzékkel nyúlt a műfajhoz, a sok Átok-, Kör- és Viasztestek féle szégyenlősködős, elmismásolt kamerakezelést elhagyva hozta vissza a köztudatba az igazi, premier plánban mutató kaszabolós horror zsánerét, zseniális maszkokkal, trükkökkel és töménytelen mennyiségű vérsziruppal megtűzdelve, mindezeket olyan humorral fűszerezve, hogy megtekintés közben sírva röhögünk az egyébként gyomorforgató jelenetek láttán. Nem csoda, hogy már négy része készült el (bár az utolsó, Victor Crowley című epizód nem a legszebb ékköve a franchisenak), de már úton van két további felvonás. Egyébként csak nekem tűnt föl, hogy a négy részt egymás után nézve mintha csak pár napot ölelne fel a cselekménye?

Ákos: Az elmúlt években leáldozóban van a slasher filmek csillaga. Legalábbis, hogyha szűk értelemben beszélünk a zsánerről. Lassan már mindegyik klasszikusból készítettek remake-et, de valójában semmi eredetit nem kaptunk évek óta... Persze néha fel-felbukkantak gyöngyszemek, sőt bizonyos sorozatok is – mint a Slasher vagy az AHS - vissza nyúltak a műfajhoz, de egyszerűen nem tudják megugrani az elődök színvonalát. A Halloween, a Rémálom az Elm utcában, a Péntek 13 stb. meghatározó filmtörténeti alkotások.

Michael Myers, Freddy Krueger, Jason Voorhees olyan popkulturális ikonok, amelyek számos más művészeti ágra is hatást gyakoroltak (elég, ha csak a hazai zeneipart megnézzük, a Killakikitt az egész imidzsét és a szövegvilágát a slasher filmek kultuszára építette fel). Éppen ezért a kedvencem is ezen alkotások közül került ki, ami nem más, mint a Péntek 13. Ennek egyébként meglehetősen egyszerű oka van. Egyrészt engem sokkal jobban megragadott a Kristály-tavi tábor hangulata, mint mondjuk a Haddonfield-i kertváros vagy akár Texas redneckekkel telitűzdelt vidéke. Másrészt magát Jason-t is sokkal potensebb karakternek tartom, mint mondjuk Michael Myers-t. Azonban akármennyire is elismerem a fent felsorolt filmek érdemeit, azt be kell látni, hogy a készítők az ezernyi folytatással nagyon csúnya sebet ejtettek a kultikus slasher szériák, és ezzel együtt az egész zsáner megítélésén is...

eN.Dé.: Nagyon bírom a slashert. Leginkább azért, mert itt tényleg a gonoszon van a hangsúly, ezért sok ikonikus karaktert adnak a rajongóknak, akiknek ha megemlítjük a nevét, akkor mindenki tudja, hogy kiről is van szó. Ugyanakkor szeretem azt a műfajban, hogy míg megvan a főgonosz, addig mellette pedig ott van a jó karakter is azt mutatva, hogy örökké nem eshet, az emberiség azért nem velejéig romlott. Megvan bennünk a jó, az erény és a remény, hogy felül tudunk emelkedni nem csak a minket fenyegető veszélyen, hanem saját magunkon is.

A slasher alműfaj rengeteget tett hozzá a horrorfilmek világához és nekem is megvannak a magam nagy kedvencei. Halloweenkor mindig újranézem Michael Myers színrelépését, nincs úgy Péntek 13, hogy ne vegyem elő az egyik részt, amiben Jason lekaszabol pár tinit, mint ahogyan nekem a Valentin-nap egyet jelent már Harry Warden csákányával és cuki kis véres meglepetéseivel. A sort pedig még lehetne folytatni. Ugyanakkor, ha ki kell emelnem, hogy melyik a kedvenc slasher filmem, akkor bizony én a Sikolyt mondom, amin nem csak az első filmet, hanem az egész franchise-t értem. Szeretem, hogy Wes Craven reflektál a műfajra, hogy görbe tükröt mutat neki, miközben bevonja a nézőt is a cselekménybe. Szeretem Randyt és Sidneyt, mint ahogyan a sok-sok utalást is a műfaj nagyjaira. Ez egy nagyon okosan felépített film, jó karakterekkel, amit fanatikusok készítettek a rajongóknak. Szeretem, hogy komoly a dolog, miközben sokszor elgondolkozom rajta, hogy mennyire vicces az egész. A Sikoly az a slashernek, ami a Haláli hullák hajnala a zombifilmeknek. Hibátlan és kortalan.