Dr. Alan Strauss neves pszichológus, aki egy nap arra ébred, hogy nem a saját házában van. Ami azonban még rosszabb, egy lánc van a bokáján, ami a padlóhoz van erősítve. Mint kiderül az egyik páciense, Glenn rabolta el, aki valójában nem is Glenn, hanem Sam és nem mellesleg sorozatgyilkos, aki szeretne meggyógyulni. Ezért is hozta magával a doktorát, hogy segítsen neki ebben a folyamatban. Dr. Strauss-nak tehát igen szokatlan körülmények között kell folytatnia a terápiát, a tét pedig az élete.

A limitált sorozat 10 harmincperces epizódból áll és a cselekmény túlnyomó része egy szobában játszódik olyan színészek közreműködésével, mint Steve Carell, Domhnall Gleeson, Linda Edmond, David Alan Grier, Laura Niemi, Alex Rich, illetve Andrew Leeds. A szinopszis és a színészgárda is nagyon jókat ígért, az érdeklődésünket pedig igencsak felkeltette. Elvégre egy sorozatgyilkos, aki ki akar gyógyulni igen figyelemre méltó téma.

A felütés parádés volt, mint ahogyan Carell és Gleeson párosa is. Nagyon üdítő volt, hogy végre nem egyórás részeket kapunk, hanem jóval pörgősebb történetvezetésben gondolkodtak a készítők. Sikerült mindig úgy lezárni egy-egy részt, hogy a néző egyből folytatni akarta és bőven adtak gondolkodnivalót is. Ez egy kőkemény pszichoanalízis, mely elmerül mind a páciens, mind pedig annak kezelője személyiségében. A részek leginkább róluk szólnak, tehát, aki véres gyilkosságokban és pörgős jelenetekben bízik, az nagyot fog csalódni. Erőszakos cselekmény elvétve akad, ellenben a feszültség tényleg a tetőfokára hág és néha már nagyon nem bírjuk idegekkel. Pedig a történet nagy részében Gleeson mászkál, vagy éppen két ember eszmecseréjét követjük figyelemmel. Mégis, ennyi elég ahhoz, hogy idegesen szorongassuk a szék karfáját. Carell egyébként zseniálisan hozza az gyötrődő, a kiutat kereső, egyre inkább széteső karaktert, aki még ebben a helyzetben is igyekszik jó szakemberként viselkedni. Méltó párja Gleeson, aki hiába vékony, simán képes arra, hogy meghűljön tőle az ereinkben a vére. Ahogyan ráveti magát az áldozatára és amilyen kedélyingadozásokat mutat az egészen félelmetes.

A készítők nagy hangsúlyt fektetnek a két főszereplő személyiségének és vívódásainak bemutatására. Sam-et kívülről figyeljük és a beszélgetések, valamint tettei által, míg Strauss-t a benne lezajló, belső monológok és visszaemlékezések útján ismerjük meg. A miniszéria kb. az ötödik részig nagyon magas színvonalon pörög, egyszerűen nem ereszti el a nézőjét, viszont ezt a szintet nem sikerül a végéig tartani, sőt az utolsó rész kifejezetten dühítő volt. 10 rész lehet sok és kevés is egy ilyen történetnek. Ebben az esetben sajnos soknak bizonyult. Még úgyis, hogy viszonylag rövid részeket raktak össze. Az ötödik részig nagyon jól mozgatják a szereplőket és jó ütemben hoznak be nekünk meglepő fordulatokat és új arcokat. Ám túl hamar hozzák be az áldozatot a képbe, valamint Sam anyjával nem kezdenek nagyon semmit. Pedig bőven van kérdésünk vele kapcsolatban és idejük is lett volna kifejteni, a készítők mégis elmentek a lehetőségek mellett.

Annyira belemennek Dr. Strauss családi kálváriájába, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják a lényeget, hogy aztán már a néző tényleg csak azért nézze tovább a történetet, mert tudni akarja, mi lesz a vége. Na nem azért, mert annyira érdekes, hanem mert, ha már eddig eljutottunk, akkor a fene se akarja félbehagyni a dolgot. Az utolsó előtti részben és az utolsóban aztán sikerült visszahozni a kezdeti feszült légkört, de végül egy olyan befejezést kanyarintanak a készítők, hogy legszívesebben leborítottam volna a tévét mérgemben.

Hiába volt vérfagyasztó a légkör, hiába volt baromi jó Carell és Gleeson párosa és hiába volt nagyon érdekes a köztük végmebenő elmejáték, ha a konfliktusok, motivációk kidolgozatlanok maradnak. Már pedig ebben az esetben pontosan ez történt. Annyira életszerűtlen megoldásokat kapunk és annyira nem figyeltek végül a rendes kidolgozásra, miközben valami nagyon ütőset akartak összehozni, hogy teljesen szétesett a sztori. Dr. Straussnak nem egy olyan helyzete van, melynek mentén simán ki tudna szabadulni és ebből egyiket se válassza. Engem konkrétan az ásónál veszítettek el. Nem fogom kifejteni, hogy mire gondolok, mert spoiler lenne, de könyörögöm, aki látta azt a részt az pontosan tudja, mire gondolok. Ha ásó van a kezemben, a fogvatartóm pedig ott áll mellettem, akkor rohadtul pofán küldöm vele! Ez nem személyiség kérdése, ez ösztön és nem tudja senki megmagyarázni nekem, hogy miért nem tette meg azon kívül, hogy még bőven volt hátra rész. Hiába próbálják alátámasztani mindezt a Strauss fejében zajló beszélgetésekkel. Ezt nem tudják kimagyarázni. Ha ásó van a kezedben, egy gyilkos melletted van, akkor azt pofán küldöd. Ennyi. Bocsánat a kifakadásért, de még mindig felbosszant ez a következetlenség.

Ezt követően az apa-fia résszel azért vissza tudták hozni a kedvemet, de ez csak egy pillanatig tartott. Mert jött a végjáték, ami nettó ökörség volt. Sam sorsa az okés, csak ahogy eljutottunk oda az egy vicc. Egyszerűen értelmetlen és nem lehet befogadni. Ezzel pedig tönkre is vágták azt, amit az elején felépítettek. A páciens tehát tipikus példája annak, hogyan lehet elrontani egy baromi jó ötletet. Hiába voltak nagyon jók a színészek és hiába volt nagyon érdekes az elején a széria (Kemper említésének külön örültem), ha rosszul osszák fel a cselekményt. Kis odafigyeléssel, a részek másfajta felosztásával ez egy baromi jó sorozat lehetett volna, ami a Black Bird, a Des vagy a Mindhunter szintjére érhetett volna fel, de ebben a formában borzalmasan felemás élményt nyújt.

IMDb