1973-ban William Friedkin és William Peter Blatty egy legendát teremtettek Az ördögűzővel, ami azóta is az egyik legmeghatározóbb és legalapabb horrorfilmnek számít, ami a mai napig képes félelmet és rettegést hozni az emberek szívébe. Hatását mi sem bizonyítja jobban, minthogy az azóta eltelt években egy teljes alzsáner épült az ördögűzős horrorfilmekre, amik mind próbálták meglovagolni az eredeti 1973-as remekmű sikerét, de a legtöbbjük finoman szólva sem bizonyult méltónak erre. Érdekes módon ez az alzsáner az utóbbi években kapott új életre, és kezdtek érkezni az újabb ilyen tematikát feldolgozó filmek. Ennek a hullámnak a legújabb darabja David Midell új filmje, A végső rítus, ami Emma Schmidt 1928-as ördögűzésének esetét meséli el, Al Pacino és Dan Stevens főszereplésével.

Ami az eredeti esetről ismert, hogy 1928-ban egy katolikus pap, Theophilus Riesinger atya, Iowába utazott, hogy levezényelje egy bizonyos Emma Schmidt nevű nő ördögűzését, aki már tinédszer kora óta szenvedett démoni megszállástól. A nő számtalan orvost és pszichiátert végig járt már, mire mindenki tanácstalanul állt az esete előtt, és már csak az ördögűzés bizonyult az egyetlen megoldásnak. Reisinger egyszer már megkísérelt egy sikertelen ördögűzést 1912-ben, ám az ezután következő évek csak még több szenvedést hoztak Emma számára. Végül 1928-ban, végső elkeseredésként sor került a második ördögűzésre, amikor is Riesinger egy bizonyos Joseph Steiger atya asszisztálásával hozzá látott egy 23 napon át tartó, több fázisból álló ördögűző szertartáshoz. Az esetről 1935-ben készült egy könyv, a Begone Satan!, ami talán a legrészletesebb és legátfogóbb dokumentációja Schmidt ördögűzésének. Ez alapján készült el A végső rítus is, melyben Al Pacion játssza Riesinger atyát, Dan Stevens Joseph Steiger atyát, valamint Abigail Cowen Emma Schmidt-et.

A film hátteréül szolgáló eset valóban érdekes és figyelemre méltó, és tényleg megéri ebből egy jó és hatásos filmet leforgatni. A probléma viszont az, hogy A végső rítus nem tud felnőni ehhez a feladathoz. Ami már az első pár percben szemet szúr, az szinte egy apró technikai dolog, ám még is eléggé zavaró ahhoz, hogy néha ki tudjon dobni az élményből. Ez pedig a kamera rángatózása és fókusztalansága. A rendezőnek talán az lehetett a szándéka, hogy ezzel a megoldással még dokumentarisztikusabbá és így reálisabbá tegyék, ám hogy ha az ember filmet néz, a rángatózó vagy enyhén dülöngélő kamera csak két esetben tud elfogadható lenni. Az egyik az, hogy ha egy found footage, kézikamerás filmről van szó, a másik meg az, hogy ha egy rendes, hagyományos dokumentumfilmről beszélünk. Jelen esetünkben viszont A végső rítus egy rendes, hétköznapi játékfilmként adja el magát. Nincsenek benne kézikamerás felvételek, nincsenek olyan szereplők, akik rögzítenék vagy dokumentálnák az eseményeket. A jelenetek és maga a történet a szokásos módon halad előre, ahogy azt egy filmtől megszokhattuk. Így viszont a rángatózó kamera iszonyatosan idegesítő és inkább amatőr hatást kelt. Ami még minimális zavaró tényező volt számomra, és ez is inkább a stáblista lepörgése után lett számomra egyértelmű, hogy történetünk ugye 1928-ban játszódik. Ezt viszont egyáltalán nem éreztem a játékidő alatt. Se a képi világban, se a díszletekben, se a ruhákban nincs semmi olyan egyedi jelleg, ami éreztetné velünk, hogy a huszadik század eleji Amerikában járunk. A látottak simán játszódhatnának napjaink vidékjén, és ez ebben az esetben probléma. A hiteles kordokumentáció itt nem csak kukacoskodás lehetne a valódi esethez való hűségért, hanem magát a filmet színesíthetné, és adhatna neki egy egyedi hangvételt. Ez viszont itt elmarad, és a film teljesen hétköznapi, szürke, jellegtelen képi világgal és atmoszférával operál.

Ezek még ugye inkább technikai gondok voltak. Szinte elhanyagolhatóak az összképet figyelembe véve. Szóval térjünk is rá a nagyobb és fontosabb gondokra. Az 1973-as Ördögűző már önmagában ellőtte szinte az összes érdemi puskaport, ami az ördögűzős tematikában rejlik, és néhány kivételtől eltekintve, az azóta eltelt évek alatt nem sikerült lényegesen újat, vagy többet bemutatni ebben a zsánerben. Ez a probléma jelen alanyunk esetében is kiütközik. A végső rítus ugyanis semmi olyat nem tud mutatni nekünk, amit ne láttunk már korábban. Nincs benne semmi egyediség, nincs benne semmi érdekes. A jól bejáratott receptet és kliséket kapjuk meg. Itt talán egyesek védekezhetnének azzal, hogy talán csak hűek akartak maradni a valós események dokumentációihoz, de ezt is lehet jól és érdekesen csinálni. A jól ismert, ezerszer látott dolgokat is lehet úgy tálalni, hogy egy életre megragadjon bennünk és képes legyen ismét előhozni belőlünk a félelmet. Erre viszont jól láthatóan a rendező nem volt itt képes. Az ördögűzős jelenetek csak lezajlanak a papírforma szerint. Mindezt sejtelmesen árnyékolt képi világgal és minimalista zenével körítve. A színészek próbálják közben kihozni a szerepükből a legtöbbet, amit lehet, de az sem segít sokat az összképen. Egyszerűen nincs feszültség, nem lehet úgy igazán félni a látottakon, csak unottan ásíthatunk, hogy ezt már láttuk párszor. A rítusok mellett pedig vannak olyan jelenetek, ahol azt próbálnák éreztetni velünk, hogy a gonosz elkezd terjedni az apácák között, és a környék lakóit is kezdi megfertőzni. Ezt a szálat viszont egyáltalán nem sikerül átadni. Az apácákkal van pár klisés jelenet, amik egy kezdő diákfilmben még működhetnek is, a város lakóival kapcsolatban meg kapunk egy apró zsenge jelenetet, ahol félve közlik ezt Steiger atyával, de ezen kívül semmi, és egyáltalán nem érezzük annak a fenyegetését, hogy ez a gonosz erő a környéken lakókra is hatást gyakorolhat. A cselekmény az elejétől a végéig teljesen kiszámítható. Nincsenek igazi meglepetések, és már jó előre ki tudunk találni mindent. A történet végkimenetele pedig teljesen antiklimatikus és itt is csak azt érezzük, hogy szabályszerűen végig mentek a megírt szabálykönyvön, és akkor a részükről le van tudva a dolog. A hármasért küzdöttek, elég volt nekik annyi.

Ami viszont külön fájópont volt számomra, azok a színészek. Mert hogy itt abszolút nem erőltette meg magát senki, és egy érdemleges alakítást sem láthatunk senkitől sem. Dan Stevens élete talán legsótlanabb, legjellegtelenebb alakítását hozza. A karaktere már alapból csak papírmasé figura, de Stevens még csak minimálisan sem tud kihozni belőle semmit sem. Pedig ennek a figurának volt egy erős drámai szála a háttérben, de ez is csak úgy van mint egy plusz információ és körülbelül ennyi. A nagy szívfájdalmam viszont Al Pacino, aki tényleg csak azért volt itt, hogy majd felvegye ezért a fizetését. Ő azért egy fokkal már szimpatikusabb, és érződik is benne valami minimális élet, de ez inkább csak Pacino személyének köszönhető, de amúgy ő sem nyújt semmi különlegeset vagy emlékezeteset. Ezt a szerepet így, ebben a formában bárki más is eljátszhatta volna helyette. Rajtuk kívül Abigail Cowen, akit még érdemes szóba hozni Emma szerepében. A színésznő nagyon is próbálkozik, és nem tagadom, néha egész jól hozta a megszállottat, és tényleg el tudtam hinni neki azt a fájdalmat, és a szenvedést, ami áthatja a lelkét. Amikor pedig a démoni oldalát kellett előhoznia, az is elég hiteles volt. De úgy igazán emlékezeteset ő sem tud hozni. Az alakítása nem rossz, egész jó, de meg is marad ezen a szinten. A többi színész pedig már szóra sem érdemes.

A végső rítus sajnos egy teljesen feledhető, maximum egyszernézős alkotás lett, ami nem sokkal a stáblista után már el is kezd halványulni bennünk. Ez már csak azért is kár, mert az alapjául szolgáló eset tényleg elég érdekes ahhoz, hogy megérdemeljen egy méltó filmes feldolgozást, de úgy fest, hogy erre még várni kell. Al Pacino és Dan Stevens harmatgyenge játékáért pedig külön kár volt.

IMDb